Sem moralizálni, sem igazságot tenni nem akar. A dunkerque-i partszakasz egy korabeli fotón

AFP

(Magyar Nemzet nyomán Szent Korona Rádió)

1941 augusztusában az ukrajnai Uman körül nagy szovjet erőket zártak körül a magyar és német csapatok. A gyorshadtest kötelékében harcoló egyik páncélgépkocsi szakasz Merész László parancsnoksága alatt felderítő útra indult...

Merész páncélgépkocsijai egy erdei úton szembe találkoztak a feléjük ügető orosz lovassággal. Merész parancsot adott a tüzelésre. A hatás borzalmas volt. Orosz katonák és lovak tömege esett áldozatul a két Csaba páncélgépkocsi tüzének. (A harmadik ugyanis hátramaradt.) A magukat megadó foglyok tömegével nem tudtak mit kezdeni, jelentést tettek az oroszok megjelenéséről, majd visszatértek az ütközet színhelyére. Pár óra múlva ugyanazon az úton egy 20 tehergépkocsiból álló orosz oszlop közeledett. Merész zászlós páncélgépkocsijai újra tüzet nyitottak, és a megtorpant, majd fordulni akaró, vagy az árokba fordult gépkocsikról leugráló szovjet gyalogságot is halomra lőtték. Rövidesen 2 harckocsi is befutott az útra és tűzpárbaj keletkezett a páncélosok között. Az egyik Csaba periszkópját ellőtték, mire a bátor vezető nyitott kibúvóval hajtott tovább, amíg fejsérülést nem szenvedett. Merész zászlósnak mégis sikerült a náluknál sokkal erősebb harckocsikból egyet tűzzel megvakítani, mire a harckocsik visszafordultak.

A 39M Csaba páncélautó a Magyar Királyi Honvédség által a második világháborúban rendszeresített felderítő és összekötő gépjármű volt.

A magyar páncélgépkocsik sérülten és sebesültekkel ugyan, de bevonultak, és újabb foglyokat is hoztak magukkal, akiknek kihallgatásából kiderült, hogy egy orosz kitörési kísérletet hiúsítottak meg. A harc hevességére jellemző, hogy a két páncélgépkocsi összesen 12 000 géppuska-, és 720 nehézpuskatöltényt lőtt ki.

Merész zászlós visszafordulás és jelentéstétel helyett bátran szembeszállt az ellenséggel, az orosz lovasságot, majd a gyalogságot szétverte, a harckocsikat visszafordulásra késztette, a foglyokat beszállította.

Merész László zászlóst vitézi tettéért soron kívül hadnaggyá léptették elő. Elnyerte a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét a hadiszalagon kardokkal, majd a Kormányzó a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntette ki, és a Vitézi Rend felvette sorába!

Legyen a példaképünk!

Közölte : Győrffy-Villám András Forrás : v.Adonyi Ferenc: A magyar katona a második világháborúban 1954, Klagenfurt

  Régi bajtársak: vitéz Szentiványi János nyá. alezredes és Frankó Endre rehabilitált főhadnagy (fotó: Rácz Tünde)

Vitéz Szentiványi János a kép jobb szélén, özvegy Horthy Istvánné Ilona asszonnyal (fotó: Tőrös István archívuma)

Születésnap Kecskeméten, 2014 januárjában (fotó: Majerik Máté főhadnagy)

(Honvédelem.hu)

A M. Kir. 2. Honvéd Hadsereg katasztrofális sorsát többnyire ismerjük, de az, hogy hány vitéz magyar lélekben ragyogott fel ebben a szörnyű helyzetben az isteni eredetet fénye, már kevésbé ismeretes. Ez köszönhető mind a háború utáni marxista történelem- hamisításnak, illetve elhallgatásnak, mind a jelenkori liberális közönynek. Hát íme az egyik ilyen történet, véssük fel eme nevet:

Lévay Sándor tüzér hadnagy

Mint a Magyar Királyi 6. Honvéd Tüzérezred ütegparancsnoka vett részt a Don menti téli harcokban 1943-ban.

Lövegei hihetetlen pusztítást okoztak a támadó szovjet gyalogság soraiban.

A hadnagy az utolsó pillanatig maga irányította ütegét, hogy lelassítsa az áttörést. Amikor a szovjetek körülzárták állását, távbeszélőn elbúcsúzott ütegétől, és lövegeinek tüzét saját figyelőjére irányította. Önfeláldozó cselekedete egyedülálló a magyar királyi tüzérség addigi történetében. Hősi történetét egy ezredtársa így örökítette meg :

“… Sztorozsevoje és Uriv között hihetetlen erővel indult meg az orosz támadás, mely csakhamar bekerítéssel fenyegetett minket is. Az arcvonalunkat be kellett kanyarintani, és rövidesen Lévay Sándor pontja volt az egyetlen főfigyelőnk, melyből még látni és működni lehetett. Ő csak vezényelt és tüzelt, és hogy jól vezényelt és jól tüzelt, azt csak a támadók halottainak soksága tudta bizonyítani. De hiába! Az orosz nem sajnálja az embereit, és arcvonalunk mindjobban bekanyarodik, hátra hajlik. Újból borzalmas pusztítás a támadók soraiban, s mert az orosz nagyon fél a tüzérségi tűztől, csak lépésről lépésre nyer tért. Lévay hadnagy nem vonult vissza. Még délután 3 óráig [13 órája!] vezette a tüzet, pedig időközben mögötte már elesett a 3.üteg is. Ő dolgozott tovább a megmaradt két üteggel, irtózatos rendet vágva a támadók sorai közt. Hiába kérte őt az 5.üteg első tisztje, legjobb barátja is a visszavonulásra.

Amíg használni tudok, nem megyek.

– válaszolta és maradt. Azután rövidesen megdöbbent a két első tiszt, amikor újra őket kérte a távbeszélőhöz.

Gyerekek, nagyon fontos! Már csak ketten élünk a figyelőtisztesemmel. Összesen két kézigránátunk van és két pisztoly. Az oroszok teljesen körülfogtak. Három percen keresztül lőjétek a figyelőmet, ahogy csak bírjátok, akkor megpróbálunk kitörni. Ha nem sikerül, Isten veletek!

A telefon utolsót kattant, ahogy letette. Három percen át dörögtek az ágyúk, de az a mosolygós szemű, mindig vidám 23 éves tüzér hadnagy többé nem került elő.”

Lévay Sándor hadnagy
a hőslelkű, minden áron győzni akaró, meg nem alkuvó
magyar honvéd tüzértiszt példáját testesítette meg.
Legyen a példaképünk!

Lejegyezte: v.Győrffy-Villám András
Forrás:
Ludovikás évkönyv. 1943.
Bagossy László: Encyclopaedia Hungarica I.
v. Adonyi : „A magyar katona a második világháborúban.” Klagenfurt, 1954.

(Rittmeister – SZKR – Puskaporos Szaru, 2016-os cikkünk újraközlése)

Sebes Emil kiskamaszként élte át Budapest ostromát, a kitörést és a letartóztatást. A budapesti gyerekek a kitörés után kilőtt harckocsironcsok és holttestek között keresgélték, gyűjtögették a fegyvereket, kézigránátokat, hogy majd a kommunisták letartóztathassák és felakaszthassák őket fegyverbirtoklásért. Sebes Emil a második világháború idején az Attila úton lakott, amely 1945 január végén frontvonal volt, hiszen a Vérmező Krisztina körút felőli részét már megszállták a szovjetek. Az ostromról, a vitorlázógépek szétszereléséről és a koholt vádakról beszélgettünk.

– Egyszer bekéredzkedtem a volt házunkba, mondtam, hogy itt nőttem fel. Lementünk az óvóhelyre, megmutattam a golyó ütötte lyukakat. Csortos Gyula a földszinti szomszédunk volt – különben utáltam, mert iszonyúan horkolt a pincében –, az ő lakásába hordták be az agyonlőtt németeket. A pali, aki ott lakott, elképedt, mert nem tudta, hogy a lakása hullakamra volt – mondta Sebes Emil, amikor egy régi fényképet mutattam neki az ostrom utáni volt bérházukról.

A budai Vár alatti Attila út lényegé­ben egy hosszú temető. Az ostrom idején tankcsapdaárok húzódott itt, amelyet civilek ástak ki, majd az ostrom után a lakókkal temettették el a halott katonákat és a harci eszközök roncsait.

Itt lakott az ostrom idején Sebes Emil, aki most Pestszentimrén él. Harminc évig repülőmérnök volt a Honvédelmi Minisztérium kötelékében, az édesapja pedig Horthy Miklós Nemzeti Hadseregében volt repülős összekötő tiszt. Azt hihetnénk, hogy ezzel csak családi hagyományt őriz, de a története nem ilyen egyszerű.

Amint beléptünk a nappalijába, rögtön feltűnt az egész falat beborító könyvespolca: 614 könyve van a második világháborúról, mert gyűjti ezeket. Nyolcvannyolc évesen is beöltözik második világháborús egyenruhákba, hagyományőrző találkozókra jár, sőt részt vesz harckocsis katonai bemutatókon, ahol pár évvel ezelőtt Erwin Rommel tábornok unokájával is találkozott, aki szintén hagyományőrző.

De Sebes Emil rendszeresen végigjárta a hatvan kilométeres Kitörés emléktúrát is, hisz mély nyomot hagyott benne az ostrom, amit fiatal kora ellenére nem csak passzívan élt át egy légoltalmi óvóhelyen.

Hazaszeretetre nevelve

Az asztalon egy vaskos dokumentumköteg várt, rajta lényegre törő cím: Életem. Benne családi fényképek, füzetek, dokumentumok, újságcikkek, megfigyelési akták. Sebes Emil megmutatta az elsős füzetét is, amelybe helyesírási gyakorlatként többek között ezt kellett írnia: „Ne feledkezzünk meg azokról a hős magyarokról, akik a hazáért éltek, harcoltak és meghaltak. Ha megnövök, én is védem a hazámat!”

– Minket hazaszeretetre neveltek az iskolában, tizenhárom évesen pedig már minden vasárnap vittek levente-kiképzésre. A szovjetek már elfoglalták a város nagy részét, amikor jött a leventeoktatónk, és közölte, hogy riadó van, ezért mindenki egyenruhában gyülekezzen a tornateremben.

A Vérmezőre leszállt egy német futárrepülőgép, és akkor tudtuk meg, hogy éjjel érkeznek majd az utánpótlást – élelmiszert, benzint vagy lőszert, páncélöklöt – szállító vitorlázógépek. 1945 január­jában a Várnegyedbe visszaszorult német–magyar alakulatoknak szinte minden élelmük, lőszerük és benzinük elfogyott. Mindenki kapott egy nagy akkumulátoros lámpát, ezeket az Attila út mentén kellett elhelyeznünk, hogy a budai hegyek felől érkező gépek lássák, hová kell leszállni – idézte fel az események kezdetét.

Leventeként az volt a feladatuk, hogy lebontsák a földet ért vitorlázógép szárnyait, ezzel helyet csinálva a következőnek. Tíz perc alatt képezték ki őket erre a feladatra. Sebes Emil mindmáig megőrizte a szárnycsapszeget, a kulcsot és a lámpát, amit akkor kapott.

– Kaptunk kakaót, kekszet és persze csavarhúzót is. Először jött egy Storch futárrepülőgép, amely füstgránátokat dobott a Vérmezőre, hogy ne lássanak a szovjetek, majd kettesével érkeztek a vitorlázógépek.

Nagy csattanást hallottunk, odarohantunk és csavaroztunk. Volt egy liszttel teli repülő, amely egy épületbe ütközött, a pilótája szörnyethalt, egy másik átperdült a tengelyén, kézigránát és páncélököl lehetett a rakománya, mert felrobbant. És persze közben lőtték őket. Így dolgoztunk, amíg a szovjetek le nem dobtak egy sztálingyertyát (világítóbombát), és nappali világosság lett. Ekkor kezdték a Kis-Svábhegyről aknázni a Vérmezőt. Nemsokára hangszóróval bemondták, hogy „Kinder weg!”, mi elfutottunk, és többé már nem jöttek vitorlázógépek, csak ejtőernyősök – idézte fel vendéglátónk a drámai eseményeket.

Sebes szerint nagyjából nyolcvan vitorlázógép jött, ebből húsz pusztulhatott el. A szállítmányt felrakták egy teherautóra, a gyerekpilóta kiszállt és jelentkezett egy parancsnoknál, azzal, hogy „Sieg Heil, teljesítettem a parancsot”.

– Akkor kezdtek el aknázni, a parancsnok mindkét lábát leszakította egy akna, a gyermekpilóta, Charlie pedig szilánkot kapott. Öt gyermeket raktak fel akkor a motorkerékpár oldalkocsijára, és felvitték édesanyámhoz a Sziklakórházba. Egy zsidó orvos dolgozott ott munkaszolgálatosként, és megszidta Charlie-t, hogy miért nem ment inkább a kinderlandba játszani, mire ő az felelte: „De ott nem kaphattam volna a Führertől Vaskeresztet.”

Charlie-nak amputálni akarták a lábát, Emil édesanyja mentette meg az életét a titokban szerzett penicillinnel. Filmbe illő a történet végkifejlete, hisz később a Kádár-korban Emil és Charlie családostul sokszor találkozott a Balaton partján, és a 90-es években a Vérmezőre is visszatértek.

Sebes Emil édesanyja 1942–43-ban a Kijev–Budapest kórházvonaton dolgozott ápolónővérként, Horthy Istvánnéval együtt. Később mindketten a Sziklakórházba kerültek, ami csak pár lépésre volt Sebesék Attila utcai lakásától. A harcok kezdetén HÉV-vel hozták be Budafokról a sebesülteket, akkor már aknavetővel lőttek a Vérmezőre is. A kamaszoknak leventeként aknavetőt kellett megtölteniük, amelyet egy őrmester állított be. A találatokat rádión jelentették, majd el kellett iszkolniuk, hisz az oroszok bemérték őket és válaszul visszalőttek.

Ha eltévedt lovat láttak, szóltak az épületük posztjának, aki bevitte az állatot az épület mosókonyhájába, lelőtte, majd légóbaltával feltrancsírozta. Ha nem lett volna a sok elkóborolt ló – melyek nagyrészt leszerelt alakulatoktól származtak –, sokkal többen haltak volna éhen az ostrom idején. Sebesék lakásába német katonák mentek be, kitörték a falat csákánnyal, és géppuskát állítottak a dohányzóasztalukra. Amikor számonkérte az egyik katonát, hogy miért dobta be a karácsonyfát a kádba, amivel összetörte a díszeit, a katona azt mondta neki, hogy „itt még sok minden fog összetörni”.

Elevenen elégetve

– Várták a csodafegyvert vagy azt, hogy a Konrad-hadműveletekkel felszabadítják őket – ez utóbbinak volt némi valóságalapja, mert a kitörők végül eljutottak a német vonalakig. Fanatizálták őket, a gyermekpilótáknak azt ígérték, hogy a készülő sugárhajtásos gépekre lesznek kiképezve. Nálunk sok osztrák tiszt fordult meg, akik azt mondogatták, hogy Sztálingrádnál már eldőlt minden. De a többiek sem voltak hülyék, látták, hogy nincs lőszerük, és itt kellett hagyniuk a sebesültjeiket is. Féltek az SS-től, nem beszéltek erről nyíltan – mondja Sebes Emil a katonák moráljáról.

– Amikor bejelentették, hogy hajnalban kitörnek, mindent otthagytak, gyalogsági ásót, pokrócot, gázálarcot. Csak lőszert és egynapi ételt vihettek magukkal. A Balta közben valóságos gázálarchegyek voltak, felértek az emeleti ablakokig. Sorban álltak a harckocsik, üzemképes rohamlövegek, amelyeket tönkre kellett ten­niük, mert alig érkezett benzin a szállítmányokkal. Egy német katona petróleumlámpánál húzta ki a leltárból a leadott felszerelést, ami furcsa volt, hisz úgyis ment meghalni.
Mi, gyermekek hazahoztuk az ásókat, felszerelést, mert majd jó lesz cserkészkedni.

A Sziklakórházból szovjet parancsra kihozták a sebesülteket a Lovas útra, benzinnel leöntötték és rakétapisztollyal meggyújtották, elevenen elégették őket. A házakból is ki kellett vinnünk az ottmaradt katonákat, azt mondták, a Vöröskereszt jön értük. De járőr jött, és aki járni tudott, azt elvitték, a mozgásképteleneket pedig agyonlőtték. Ennek szemtanúja voltam – idézte fel Emil a legsötétebb emlékeit.

A kitörés éjszakája után reggelre elcsendesedett a város. Nem kellett sokáig várni a zabráló szovjet katonákra, akiknek a csajkája drótra fűzött amerikai húskonzervből állt, a derékszíjuk pedig német volt, csak kireszelték belőle a sast és a „Gott mit uns” feliratot. Sebesék óvóhelyén mindenkit a falhoz állítottak, Csortosnak letépték az arany zsebóráját, és amikor az orosz katona felnyitotta, az zenélni kezdett, a katona pedig ijedtében nagyot ugrott. Bujkáló katonákat kerestek, mindenkit megmotoztak. Később kivezényelték őket, hogy temessék el a holttesteket és a roncsokat.

A sok sebesült, akiket agyonlőttek az oroszok, mindmáig ott hever az Attila út alatt, a háború egyéb roncsaival együtt.
Sebesék házának pincéjében egy aggregátort hagytak a németek – az működtette a rádióikat –, a fiú ebből egy motort készített, és ezzel a hazai motorcsónak-versenyzés egyik első meghonosítója lett. Később világcsúcstartó, több világbajnokságot is nyert.

Gumibottal verte szét

– Megdöbbentem, amikor a rendszerváltás után megtudtam, hogy engem 1984-ig még figyeltek! 1948-ban vádoltak meg a „Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló csoportos fegyveres szervezkedéssel”, pedig csak annyi volt a bűnünk, hogy cserkészkedtünk. Titokban jártunk kirándulni, ahol a világháború idején összegyűjtött fegyverekkel néha lőttünk is. Nem tudtuk, hogy beépült közénk valaki. Két cserkészbarátomat felakasztották, a többiek 15 évet kaptak, nekem meg azt üvöltötték az arcomba az Andrássy út 60.-ban, hogy „Nyakkendőt kapsz, úgyis megdöglesz, te fasiszta!”.

Sebesékhez hajnal háromkor csöngettek be a bőrkabátos ávósok, akik házkutatást tartottak. Emilt, aki ezután huszonnyolc napot töltött vizsgálati fogságban, majd kilenc hónapot a kistarcsai internálótáborban, a cserkészmorál mentette meg.

– Mindig felvittem a szenet egy tolókocsis néninek, ezért megvolt az ő pincekulcsa is. Amikor lementünk, hogy átvizsgálják a pincénket, nem a miénket nyitottam ki, ahol valóban volt egy láda Vécsey kézigránát meg egy Király géppisztoly.

Az aknakereső mégis megszólalt, akkor nyakon vertek, el is ájultam, de csak egy rozsdás, régi fejszét találtak a szénben. Minden hajnalban elém tettek egy papírt, hogy írjam alá, mert a többiek már vallottak. Persze tudtuk, hogy ez hülyeség, mivel a csöveken morzéztunk, jeleztük egymásnak a fejleményeket. Ezt észrevették, ezért az egyik pribék bejött és megkérdezte: jobb- vagy balkezes vagyok?

Kérte, hogy tegyem ki a jobb mutatóujjamat az asztalra, majd szétverte a gumibotjával. Nyílt törés volt, még ma is látszanak a nyomok – mutatja Sebes Emil a forradásokat –, majd azt mondta nekem: „Ezzel már nem fogsz az elvtársakra lőni, ezentúl mindennap manikűrözünk.”

(Pataki Tamás – Magyar Nemzet – SzKR)

A második világháború végén Drezdában hadifogolyként élte meg a város szőnyegbombázását Victor Gregg. A százéves brit veterán egy rádióműsorban mesélt élményeiről.

!!!Felkavaró képek találhatóak az egész cikkben!!!

“Nincs mentség Drezda bombázására. Hat évig voltam a háborúban, és több száz embert láttam meghalni, láttam holttesteket a földön, de semmi sem készített fel arra, ami abban a városban rám várt” – idézte a Good Morning Britain reggeli műsorában meghívott háborús veteránt a Daily Mail.

A brit és az amerikai légierő éppen 75 éve, 1945. február 13-án éjszakától február 15-ig hajtotta végre Drezda ellen a második világháború egyik legpusztítóbb légitámadását. Az Elba Firenzéjeként emlegetett szászországi város nagy része megsemmisült, a lángtengerben több tízezer ember lelte halálát.

Gregg szerint a bombázás egy aljas és gonosz cselekedet volt, amiért Clement Attlee védelmi minisztert és Winston Churchill kormányfőt hibáztatta.

„Mindez miért?” – tette fel a kérdést. „Hogy megmutassuk az oroszoknak. hogy milyen erősek vagyunk? Mi voltunk a jó fiúk, nem kellett volna lealacsonyítanunk magunkat erre a szintre. Még bocsánatot sem kértek hivatalosan” – fogalmazott.

Victor Gregg hadifogolyként szintén halálra volt ítélve a német városban, de túlélte a bombázásokat.

Egy túlélő története címmel jelent meg könyve pár évvel ezelőtt. Gregg ebben saját tapasztalatairól számol be, és borzalmas beszámolókat tár az olvasók elé, többek között a foszforbombákkal végrehajtott támadások hatásairól.

Az egyik legaljasabb háborús bűntett – amiből persze nem lett nürnbergi per

A barokk műemlékekben gazdag Drezdát addig csupán 1944 végén érte egy kisebb légitámadás, akkor is csak külvárosi területekre hullottak a bombák. A helybéliek körében el is terjedt, hogy a brit miniszterelnöknek, Winston Churchillnek egy nagynénje él itt, ezért kímélik a várost.

Nem tudhatták, hogy az angolszász hatalmak már a hónap elején, még a három szövetséges nagyhatalom vezetőinek február 4. és 11. között tartott jaltai csúcstalálkozója előtt elhatározták a támadást, de a végrehajtást az időjárás másfél hétig nem tette lehetővé.

A harcok kimenetele ekkor már nem lehetett kérdéses, ráadásul Drezda lényegében védtelen volt, kiépített légvédelem nélkül és a német Luftwaffe sem tudott segítségére sietni, mert gépei a már nem túl messze húzódó fronton álltak harcban.

Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a bombázással meg akarta törni a német ellenállást, egyben bizonyítani akarták a szovjeteknek koalíciójuk erejét. A célpontnak kiszemelt Drezdában akkor már több mint egymillió ember – közülük félmillió sziléziai menekült – zsúfolódott össze, de különösebb hadászati jelentőséggel nem bírt, és iparilag sem volt olyan fontos központ, mint feltételezték, a támadás ráadásul nem is a vasúti csomópontokra és az ipari létesítményekre összpontosult.

Drezda elpusztítása sokak szerint egyszerű terrorbombázás volt: válasz az 1940-es, a levegőben megvívott angliai csata alatti német bombázásokra, amelyek során a Luftwaffe csak Londonban 12 ezer ember halálát okozta és porig rombolta Coventryt, valamint arra, hogy Londonra még ekkor is hullottak a német V-1 és V-2 rakéták.

Az első hullámban, február 13-án éjszaka 22 óra 13 perc és 22 óra 21 perc között 244 Lancaster típusú angol bombázó a belváros háromszor öt kilométeres nagyságú területét vette célba, a legsűrűbben lakott kerületekre és a leghíresebb épületekre szórták a robbanó- és gyújtóbombákat.

Az emberek hiába menekültek az óvóhelyekre, amelyekből egyébként is kevés volt, az összpontosított támadás mindent lángba borított. Három órával később, amikor a túlélők előmerészkedtek és megkezdődött a mentés, egy újabb, immár 529 bombázó erődből álló hullám zúdult a városra, a brit légierő hivatalos adatok szerint a két támadásban összesen 2659 tonna robbanó- és gyújtóbombát dobott le.

A rémálom nem ért véget, február 14-én délben 316 amerikai B-17 típusú bombázó további 771 tonna bombát szórt le a lángoló pokollá változott városra. A támadásban 431 gép vett részt, de a többi elvétette a célt.

Az áldozatok számát illetően ma is csak becslések vannak. Bizonyíthatóan legkevesebb 25 ezer ember égett el, fulladt meg az óvóhelyeken, de vannak olyan becslések, amelyek a számot ennél jóval nagyobbra teszik.

A város központjában mintegy hat négyzetkilométernyi területen az épületek 90 százaléka megsemmisült, súlyosan károsodtak az egyedülállóan szép barokk épületek, a Zwinger, a Semperoper, a fejedelmi kastély és a Frauenkirche is, amely még két napig állt, s csak akkor omlott össze.

A harcok elcsitulta után a Zwingert és a Semperopert újjáépítették, de a Frauenkirche, az egyik legszebb és legmonumentálisabb német protestáns templom, amelynek kupolája uralta Drezda látképét, az NDK évtizedeiben háborús mementóként romokban hevert.

A templomot a német újraegyesítés után, tizenegy év alatt építették újjá, s hat évtizeddel lebombázása után, 2005 októberében szentelték ismét fel. Jelképes módon a 90 méter magas kupolát díszítő keresztet az angol Alan Smith készítette, akinek édesapja részt vett Drezda lebombázásában. Drezdát és Coventryt a megbékélés jegyében évtizedek óta testvérvárosi kapcsolatok fűzik egymáshoz.

A drezdai légitámadásról az első német film csak 2005-ben készült, melodramatikus szerelmi háromszög köré fűzve fel az eseményeket. A város elpusztításának át- és túlélője volt az amerikai író, Kurt Vonnegut is, aki életének egyik legmeghatározóbb élményét Az ötös számú vágóhíd című regényében írta meg.

A bombázás megítélése ma is hadtörténeti és erkölcsi viták középpontja, az azonban bizonyos, hogy hatása nem felelt meg a várakozásoknak, a közvélemény szemében az értelmetlen háborús pusztítás intő példája lett.

(nemzeti.net – elemi.hu – Szent Korona Rádió)

“A vörösöknek ugyanis első, de legelső gondjuk és dolguk mindig és mindenütt az, hogy a templomokat, oltárokat, zárdákat, kolostorokat és temetőket földúlják, a vallást kiirtsák, az Isten szent nevét kiejtő ajkakat örökre, de örökre elnémítsák – olyan borzalmas kegyetlenségek közepette, hogy a poklok fejedelme maga is bizonyára elrémül láttukra!” – Hász István, tábori püspök szavai 1943-ból, ami üzenet még ma is aktuális, hiszen a vörös rém ugyanúgy jelen van, és ugyanúgy harcolnunk kell ellene. Itt és most, 2020-ban, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján és Nagyböjt kezdetén még érvényesebbek ezek a gondolatok.

SZERETVE SZERETETT HONVÉDHÍVEIM!

KEDVES BAJTÁRSAK!

MAGYAR TESTVÉREK!

Főpásztori szeretettel üdvözöllek Mindnyájatokat!

De különösen is forró szeretettel köszöntlek Titeket, akiket gondviselő Istenünk akarata, Hadurunk parancsa odavezényelt a Keresztesháború szent frontjára, szent harcába!

I.

Mert szent ez a harc, háromszor is szent!

1. Szent először azért, mert vallásunkért, Anyaszentegyházunkért, teremtő, fönntartó, megváltó és megszentelő Istenünk imádásának és tiszteletének szabadságáért, templomainkért, oltárainkért, zárdáinkért, temetőinkért, papjainkért, apácáinkért és minden hívő lélekért folyik!

A vörösöknek ugyanis első, de legelső gondjuk és dolguk mindig és mindenütt az, hogy a templomokat, oltárokat, zárdákat, kolostorokat és temetőket földúlják, a vallást kiirtsák, az Isten szent nevét kiejtő ajkakat örökre, de örökre elnémítsák – olyan borzalmas kegyetlenségek közepette, hogy a poklok fejedelme maga is bizonyára elrémül láttukra!

2. Szent ez a harc másodszor azért, mert Hazánkért, édes Hazánkért, ezerév rengeteg verejtékével, könnyével és vérével megszentelt szépséges magyar Hazánkért folyik: tehát házainkért, bölcsőinkért, hitveseinkért, szüleinkért, gyermekeinkért, nyelvünkért, műveltségünkért.

A vörösök ugyanis megmutatták, hogy tanításukhoz híven, mindenütt elpusztítanak minden nemzeti kincset és értéket, hogy egyformán minden népet beletörjenek vörös igájukba – megint olyan kegyetlen kínzások és pusztítások közepette, amilyeneket a világ még nem látott.

3. Szent ez a küzdelem a vörösök ellen harmadszor azért, mert mindegyikünknek az életéért, mindegyikünk magyar mivoltáért, mindegyikünk keresztény-katolikus méltóságáért folyik!

A bolsevikiek ugyanis amint a saját országukban, úgy másutt se akarnak embert látni, hanem állatot, az állatnál is lejjebb szorított szánalmas és félelmetes szörnyeteget: szörnyeteget akarnak ők csinálni mindegyikünkből, hogy megvalósíthassák kárhozatos világtervüket, az egész emberiség leigázását, minden emberi kultúra és civilizáció elpusztítását a Márdokhájból lett Marx mesterük pokoli kiáltványa és tervezete szerint!

Ezt a háromszor szent harcot Istennek, a Hazának és minden egyes embernek szörnyű veszedelme és ellensége ellen – kezdettől fogva – nagy figyelemmel kísérte Ég és Föld egyaránt!

Mert Ég és Föld tudta és érezte, hogy a legnagyobb döntésért folyik a küzdelem!

Mivel pedig ez a gigászi harc most érkezett el legdöntőbb szakaszához, azért Ég és Föld most lélekzetet visszafojtva nézi és figyeli a viaskodást!

De nemcsak figyeli, hanem minden eszközzel segíti is azokat a seregeket, amelyek a vörösök kárhozatos hatalmát megdönteni, Istennek és az Emberiségnek az ügyét megmenteni, édes Hazánkat és mindegyikünket megszabadítani igyekeznek!

II.

A hit fényénél látjuk és érezzük, hogy külső és belső frontunk fölött itt járnak Magyar Szentjeink!

1. Igen, itt táborozik fölöttünk Szent István királyunk és buzdít bennünket szellemi hangokon: Magyar Gyermekeim! Édes Unokáim! Honvéd Fiaim! Honvéd Leányaim! Most mutassátok meg, hogy igazán az én gyermekeim és unokáim vagytok és nem fajzottatok el tőlem! Mutassátok meg, hogy amint én nem féltem semmi nélkülözéstől és harctól, sőt örültem, ha szenvednem és véreznem kellett a Hazáért és a szent Keresztfáért: úgy ti is, ne csak ne fázzatok és zúgolódjatok a harcokban és bajokban, hanem örüljetek, hogy küzdhettek és szenvedhettek Istenetekért és Hazátokért!

Szent István mellett itt áll és jár fölöttünk Szent László királyunk! És látjuk és halljuk, amint mennydörgő hangon végig zúg szava a magyar embererdőn, a külső és belső szent csatasorokon: Magyar Fiaim! Magyar Unokáim! Most válik el, egészen megrontottak-e benneteket Krisztus fölfeszítőinek az utódai, vagy megmaradtatok igazvérű és igazlelkű unokáimnak! Ha zúgolódtok és kislelkűsködtök, akkor készüljetek a halálra! De ha nem akartok a halálnál is rosszabb vörösrabságba jutni, ha igazi magyarok vagytok és akartok is maradni, akkor az én példám szerint ujjongva kell minden bajjal és ellenséggel szembeszállnotok!

2. Két nagy királyunk fölséges alakja mellett itt ragyog, itt jár fölöttünk a leventék Leventéje, Szent Imre herceg, a gyöngyvirágok Gyöngyvirága, boldog Margit apáca és a rózsák Rózsája, Szent Erzsébet asszony! És mindnyájan szólnak hozzánk! Mindnyájan, mint örök Csillagaink, besugároznak bennünket! És lelkünk mélyein halljuk mennyei izenetüket: Drága Magyar Nővéreink és Testvéreink! Különösen ti, drága magyar Honvédeink odakinn és idehaza egyaránt, tudjátok meg, hogy az irántatok égő szeretetünk lehozott hozzátok bennünket! Itt vagyunk, itt lebegünk fölöttetek, hogy közeletekben legyünk és segítsünk benneteket most, amikor a legnagyobb veszedelem fenyeget benneteket és azt a drágalátos földet, amelynek rögein mi is éltünk hajdanában! Kérünk azért benneteket, ne felejtsétek el, hogy minekünk is sokat kellett szenvednünk és küzdenünk Hazánkért! És mi nem csak megnyugodva, hanem örömmel is megtettünk mindent a fenyegető veszedelmek elhárítása, édes Hazánk megmentése végett!

3. Szentjeink fölött ott látom és veletek együtt hallom Nagyasszonyunknak, Boldog Asszony Anyánknak, Égi Nagy Pátrónánknak magasztos arcát ás hangját: Fiaim! Gyermekeim! Amint a földi édesanya mindig szereti gyermekeit, de különösen akkor remeg értük és siet feléjük, ha halálos veszedelem fenyegeti őket: úgy vagyok én is tiveletek! Itt járok, itt szállok, itt lebegek én is fölöttetek és arra kérlek benneteket, százszorozzátok meg erőtöket és mutassátok meg, hogy őseitekhez méltó gyermekeim vagytok! Akkor majd én is megmutatom Édesanyai Hatalmamat! És ha ti megfeszített munkával, lemondással és önfeláldozó hősiességgel szembeszálltok Ég és Föld ádáz ellenségeivel, akkor majd meglátjátok, hogy az én édesanyai karom oltalmazó és győzelemre segítő ereje megment benneteket a pusztulás örvényétől!

III.

De az Ég és Föld Ura és Örök Királya az emberiség Megváltója és Üdvözítője, a Hősök Hőse, – az Úr Jézus Krisztus is megjelenik népeink és seregeink fölött! Fölragyog mindnyájunk hívő szeme előtt! És szól hozzánk!

De úgy, ahogyan csak Ő, a Hősök Hőse, a világ Megváltója és Üdvözítője tud szólni hozzánk – ebben a különösen is szentséges időben, amikor az Ő szenvedésének az emlékezete és az általa megváltott emberiség gigászi küzdelme az Ő és mindnyájunk ellensége ellen, csodálatos módon egybe esik!

És az Úr három isteni szót intéz hozzánk:

1. Az első szava így szól: Én megszenvedtem értetek, hogy megváltsalak benneteket! Ti most szenvedtek érettem és magatokért, hogy megváltásom gyümölcseiben részesülhessetek, a kárhozat szellemét és hatalmát megtörjétek, magatokat és Hazátokat megmentsétek! Tudjátok meg, hogy isteni Szívem minden erejével szeretlek és támogatlak benneteket szent harcaitokban és szent szenvedéseitekben! És tudjátok meg, hogy célt is értek, ha szenvedéseiteket és harcaitokat az én példám szerint viselitek!

És íme, Krisztus Urunk és Anyaszentegyházunk emlékezetünkbe idézi az Ő szenvedéseit: azt a tenger kínt és fájdalmat, amit a gonoszok okoztak szentséges testének és lelkének egyaránt!

És mi ezekben a szent napokban látjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus a mennyek akarata előtt leborulva milyen isteni hősiességgel viselte el a kimondhatatlan fájdalmakat, amelyeket megostorozása, töviskoronázása, kigúnyolása, halálraítélése és fölfeszítése okozott isteni Szívének! Példát adtam nektek és kegyelmemet adom nektek, hogy amiképpen én cselekedtem, ti is úgy tegyetek és az Érettem és érettetek folyó szent küzdelem minden szenvedését hősies, diadalmas lélekkel viselhessétek!

2. De másodszor is szól az Úr hozzánk!

Szava a Szent Keresztről hangzik el hozzánk!

Gyermekeim, én örömmel adtam oda isteni életemet borzalmas kínok között a Keresztfán – értetek! Ti se sajnáljátok élteteket odaadni Énérettem és édeseitekért a szent küzdelemben!

És látjuk a Keresztfát! És rajta az Isten Egyszülött Fiát! Véres a keresztfa! Véres rajta az Isten Egyszülött Fia! Lélekben boruljunk le a véres keresztfához! Fogjuk át az Isten Egyszülött Fiának véres, átszegezett lábait, hullassuk rájuk könnyeinket a saját bűneinkért és a szörnyű bolsevikiek vétkeiért! És rebegjük el hősi fogadalmunkat: Hősök Hőse, világ Megváltója és Üdvözítője, nincs az a szenvedés és nincs az a halál, amelyet el ne viselnék Te érted és édeseimért! Csak arra kérlek, csöpögtesd Véredet, csöpögtesd kegyelmedet az én lelkembe és mindnyájunk lelkébe, hogy mindent megbíró és mindent legyőző erővel küzdhessünk közös ellenségeink ellen!

3. És harmadszor is szól az Úr hozzánk!

Ez a szava – mindenekfölött vigasztaló!

Mert halljátok csak mit mond harmadszor: Feltámadtam – Alleluja! Feltámadtok Ti is – Alleluja!

Feltámadtok Ti, akik Érettem élteteket adtátok! És feltámadtok Ti is a szomorúságból új életre, akik a szent küzdelemben Érettem sebeket kaptatok!

És látjuk az Urat, amint kiszáll a sírból és odaáll annak bejárata, szikla kapuja elé és kezét kitárva mondja szentséges izenetét: Feltámadtam – Alleluja! Feltámadtok – Alleluja!

És íme, fején a töviskorona helye fénylik! Arcán a vér nyomai ragyognak! Kezén és lábán a szögek helyei tündökölnek! Átszúrt szentséges Szíve pedig mennyei fényt sugároz! És azt mondja: Amint engem szenvedésem és halálom vitt a feltámadás dicsőségébe: úgy Titeket is mostani szenvedésetek és hősi halottaitok visznek és segítenek az új életnek, a jobb életnek, a boldogabb életnek a dicsőségébe!

Íme, minden titkok titka, minden győzelem nyitja: a szenvedés visz a megdicsőülésbe, a Nagypéntek fájdalma és gyásza a Nagyszombat és Húsvét örömébe és boldogságába!

Krisztus Urunk, valóban Te vagy a Hősök Hőse, Te vagy a szenvedők erőssége, a haldoklók vígasza, a feltámadás biztosítója és záloga!

Azért imádunk Téged és áldunk Téged, követünk és lelkünkbe kérünk, lelkünkbe fogadunk, lelkünkbe zárunk és itt hordozunk Téged harcainkban, szenvedéseinkben és halálunkban, hogy Hozzád hasonlóan tudjunk szenvedésen és halálon diadalmaskodni s magunknak és édes Hazánknak új életre feltámadást biztosítani!

Végezetül mint szerető Püspökatyátok kérve kérlek Benneteket: töredelmes lélekkel végezzétek el húsvéti szentgyónásotokat, a szentáldozásban áhítatos örömmel fogadjátok és zárjátok lelketekbe a Hősök Hősét, a mi Urunk Jézus Krisztust és utána folytassátok a szentséges harcot lelkünk és Hazánk minden ellensége ellen!

Mutassátok meg, hogy – ha az Istennek és az emberiségnek ádáz ellenségei tudnak kitartani, szenvedni, nélkülözni és harcolni a nyomoruságért, a rabságért, földi és örök kárhozatukért, Ti dicsőséges Szövetségeseinkhez, a babéros német, olasz, finn és japán Bajtársainkhoz hasonlóan és örök ragyogású Őseinkhez méltóan, a vörösöknél százszorta nagyobb hősiességet tanusítotok mindenben és mindenütt: a hazai fronton és a keresztes háború frontján egyaránt!

Erre segítsen és ezért áldásainak legjavával halmozzon el Benneteket a Mindenható Atya, Fiú és Szentlélek Úristen! Amen.

Kelt Budapesten, az Úrnak 1943. esztendejében, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, február hó 2. napján.

Hász István s. k.,
tábori püspök

Megjelent: Hász István: Szent Harcok – Szent Erőforrások (Nagyböjti főpásztori szózat a Róm. Kath. honvédekhez, az Úrnak 1943. évében). Budapest, 1943. 3–12. o.

(Trón és Oltár – Szent Korona Rádió)

Minden nemzet életében kulcsszerepet játszanak azon hősei, akik vérüket, életüket adták országuk létrehozásához, megszilárdításához és védelméhez kötődő háborúkban. A magyar nemzet igényét hőseinek megünneplésére az I. világháború borzalmai erősítették meg, így a nagy háború utolsó éveitől egészen a II. világháború végéig minden évben megemlékeztek azokról, akik a legtöbbet adták hazájukért. A második világégést követően az idegen érdekek totális kiszolgálása közepette ezt az ünnepet is feledésre ítélték, magyar hősök helyett a szovjet katonáknak kellett éljeneznünk, az emléknap visszaállítására pedig egészen a 21. századig kellett várnunk. A magyar hősök emléknapjának történetét Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának ügyvivő szakértője meséli el következő írásában.

A Nagy Háború idején, 1915-ben báró Ábele Ferenc vezérkari őrnagy a hadműveleti területről írt levelet gróf Tisza István miniszterelnöknek, amely szerint kívánatos lenne, ha az országgyűlés törvényt hozna arról, hogy „az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyekre (…) elesett hőseit név szerint bevési.” Az őrnagy javaslata 1916 végén Zita királyné közvetítése révén IV. Károly színe elé jutott, s az uralkodó támogatásával 1917 tavaszán a Képviselőház elfogadta „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló 1917. évi VIII. törvénycikket. E törvénycikk szerint „mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. (…) Minden község (város anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”

Az emléktáblák, emlékművek felállításával a háború befejezéséig várni kellett, de az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén az antant által gerjesztett összeomlása, a nemzet- és országvesztő forradalmi, vérgőzös téboly időszaka, a román, a cseh–szlovák és a szerb területrablók, a francia megszállók és az 1920. június 4-én reánk kényszerített trianoni békediktátum okozta trauma azok felállítását elodázhatta, de megakadályozni nem tudta.

A bajtársiasság és az elesett bajtársakra való emlékezés e vészterhes időkben is megmaradt, s ennek örök időkre példáját adta a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred. Ezredtörténetük szerint „már 1915-ben elhatározta a tisztikar, hogy az ezred világháborús működését maradandó értékű szoborral örökítteti meg. Enne a tervét az ezred szobrászművész tagja, Földes Szabó János szolgálatonkívüli főhadnagy elkészítette és az anyag beszerzése után (…) a szoborterv kivitelét megkezdte. S bár a rendelkezésre álló összeg nagyon szerény volt, többek áldozatkészsége folytán még az összeomlás előtt megtörtént annak felállítása Székesfehérváron, az ezred tisztipavilonjával szemben levő díszes parkban.” A zászló és a dicsőség babérágai felett őrködő oroszlán szobrát 1918. november 17-én (!), az olasz frontot megjárt fehérvári 17-esek hazaérkezésének másnapján avatták fel a Zichy-ligetben (másodjára pedig 1928. június 10-én). Honvédei nevében Sipos Gyula ezredes, ezredparancsnok beszédében arra kérte a koronázóvárost, hogy őrizzék meg az emlékművet.

Aztán 1924-ben a megcsonkított Magyar Királyságban „az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről” rendelkező újabb törvényt fogadtak el. Az 1924. évi XIV. törvénycikk értelmében „a magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a »Hősök emlékünnepét« – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.” Indoklása szerint a hősi emlékműveknek hirdetniük kell „a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatát; azokat a hősöket, akiknek nevei, azokat a csapatokat, amelyeknek haditettei aranybetűkkel vannak megörökítve a történelem véres lapjain és amelyek a napnál fényesebben ragyogják be a dicsőség sugarával a múltat és a jövőt.” Az akkori teljes magyar társadalom igényelte a hősök emlékének megörökítését, hiszen a történelmi Magyarország fiai közül 661.000 közös hadseregbeli magyar katona és honvéd áldozta életét a Nagy Háborúban. De ezt kívánta a Magyar Királyi Honvédség is, amely példaként állította tiszti, altiszti, tisztesi és legénységi állománya elé a világháborús magyar katonák helytállását.

A trianoni országterület szinte minden településén állítottak hősi emlékműveket, ahol megemlékezhettek a nemzeti ünnepek sorába emelt Hősök emléknapjáról. A Hősök napján minden városban és községben felekezetenkénti istentiszteletet tartottak, s a polgári elöljáróságok által szervezett ünnepélyeken helyezték el koszorúikat, virágaikat a hősi emlékművek talapzatánál. Ahol honvéd helyőrség állomásozott, ott díszszázad vonult ki, de megjelentek a rendőrök és a csendőrök, a világháborús bajtársi egyesületek, a tanulóifjúság, és a lakosság. Egészen 1945-ig zajlottak a Hősök napi emlékünnepségek a csonka-, majd megnagyobbodott országban, nem csak a székesfővárosban, hanem például Jászberényben, Váchartyánban, Rimaszombatban vagy Kézdivásárhelyen. A második világháború időszakában, új rendelet született meg 1942-ben a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter közös elhatározásából: az újabb világháborúban elesett honvédek neveit is fel kellett vésni a már meglévő hősi emlékművekre.

Az újabb háborúvesztés után a hatalmat fokozatosan megszerző moszkovita kommunisták a „múltat végképp eltörölni” elv jegyében felszámolták az ezeréves Magyar Királyság intézményrendszerét és társadalmi berendezkedését, és leszámoltak a hősök kultuszával is. Így süllyedt a feledés homályába a Hősök napja, s e téren is a rendszerváltozás hozott áttörést, ugyanis az elmúlt három évtizedben második világháborús emlékművek létesültek nem csak a jelenlegi országterületen, hanem az idegen impérium alatt lévő Felvidéken, Észak-Erdélyben és a Székelyföldön, s a Délvidéken is.

Hőseink kultusza 2001 nyara óta ismét a nemzeti emlékezet része. Ekkor hirdették ki a „magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről” rendelkező 2001. évi LXIII. törvénycikket, amely nem csak a XX. század világháborúiban, hanem ezeréves állami létünk védelmében elesett katonákra és polgárokra is kiterjesztette az emlékezést: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. A Magyar Köztársaság Országgyűlése kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”

A 2001:LXIII. törvénycikk értelmében „a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja.” Nekünk, kései utódoknak nemes kötelességünk ezért katonahőseinkre és mindazon polgárokra emlékezni, akik Istenbe vetett hittel küzdöttek a Magyar Hazáért, és amelyért a legtöbbet adták, amit csak ember adhat: az életüket.

(Magyarságkutató Intézet – SzKR)

Nemzetipolo.hu – 23 éve, tisztán magyar alapanyagokból készült hazafias ruházat
– A Szent Korona Rádió támogatója (X)

The post Babucs Zoltán: A magyar hősök emléknapja appeared first on Szent Korona Rádió.

A hétvégén a Sárvár közelében található Farkas-erdőben zajlott a magyar légierő történetének egyik legeredményesebb pilótája, vitéz nemes Molnár László főhadnagy lezuhant gépének kutatása. Ennek eredményeiről a kutatást koordináló Savaria Múzeum Régészeti Osztályának Facebook oldalán tettek közzé beszámolót, amit változtatások nélkül közlünk.

A magyar jogi szabályozás értelmében a régészet hatásköre az őskor kezdetétől az 1711-es szatmári békéig tartó időszakra terjed ki. A későbbi korok tárgyi kultúrájának földben rejlő elemei, így a világháborús hadszínterek kutatása is egyfajta szürke zónába tartozik a jogi szabályozás szempontjából. Mivel a fémkeresős kutatások koordinálása nagyrészt a múzeumok régészeti osztályainak hatáskörébe sorolódott, így nem ritkán előfordul, hogy részt veszünk későbbi korok emlékeinek megkutatásában is.

A Sárvár közelében található Farkas-erdőben szervezett, múlt szombaton zajlott kutatás kezdeményezője dr. Pozsgay Péter volt. A kutatásban részt vettek a Savaria Múzeum Régészeti Osztálya és az Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárház munkatársai, az Önkéntes Területvédelmi Tartalékosok Győr-Moson-Sopron megyei zászlóaljának tagjai, illetve a Savaria Múzeum és a Soproni Múzeum „civil” fémkeresősei is. Összesen 22 lelkes önkéntes.

A Farkas-erdőnek már a története is izgalmas. Az 1300-as évektől királyi birtokként szerepel a forrásokban. Később a terület a Nádasdy család tulajdonába került. 1803-ban a sárvári uradalmat Habsburg-Estei Ferdinánd Károly főherceg vásárolta meg, majd hozományként III. Lajos, az utolsó bajor király birtokába került.

A trianoni Magyarország egyik legnagyobb, egybefüggő, 7.200 hektáros erdeje egykor nagyjából 60.000 hektáron terült el. Nevével kapcsolatban több történet is közszájon forog. Egy 1252-es okiratban szereplő „ama Farkas erdeje” szófordulat kapcsán a legvalószínűbb, hogy a Bejc nemzetségbeli Farkas prépost lehetett a névadója. Egy másik történet szerint a Héder nembéli Kőszegi Ivánról kapta volna a nevét, akit békétlen természete miatt „ragadozó farkas”-ként emlegettek. Mások nemes egyszerűséggel az egykor itt élt farkasokhoz kötik az elnevezést.

Vitéz nemes Molnár László fhdgy., a magyar légierő történetének legsikeresebb pilótájának Messerschmitt Bf 109 típusú gépét – ami a II. világháború legkorszerűbb vadászrepülőjének számított – 1944. augusztus 7-én amerikai Mustangok lőtték le az erdő felett. A pilóta halálának pontos körülményei tisztázatlanok. Ami bizonyos, hogy a fiatal tisztnek sikerült kiugrania, testét pedig hosszú idő után találták csak meg ejtőernyőjével egy fára akadva. Ma a megtalálás helyén emlékmű áll. A repülőgép kilométerekkel odébb zuhant le, és két napig égett A helyi parasztok beszámolói szerint a becsapódás még több kilométerrel odébb is érezhető volt.

A becsapódás helyén ma is egy szobányi méretű, vízzel feltelt kráter tátong, a gép alkatrészei pedig több száz méteres körzetben szóródtak szét a felszínen. A fent említett égés nyomait is sikerült azonosítanunk a gödör környékén foltokban jelentkező vörös, égett réteg formájában. A projektünk elsődleges célja az volt, hogy a roncs korabeli elszállítását követően a helyszínen maradt érdemi töredékeket felgyűjtsük, amelyek a jövőben egy Molnár László életének szentelt kiállítás részét fogják képezni.

A kutatás másodlagos célja volt a terület régészeti szempontú feltérképezése is, de a repülőgép maradványain kívül csak egy vaskés, egy kovácsolt vasszeg, illetve egy Mária Terézia idejéből származó, Szűz Máriát ábrázoló, „PATRONA HUNGARIAE” feliratú réz dénár került elő szórvány lelet gyanánt.

További képek:

(Savaria Múzeum Régészeti Osztály Facebook oldal bejegyzése nyomán SzKR)

 Nemzetipolo.hu – 23 éve, tisztán magyar alapanyagokból készült hazafias ruházat
– A Szent Korona Rádió támogatója (X)

The post Egy világháborús repülő ász gépének kutatása a Farkas-erdőben appeared first on Szent Korona Rádió.

Léon Joseph Marie Ignace Degrelle (1906-1994) belgiumi vallon politikus és katonatiszt volt. Konzervatív családból származott, és katolikus iskolákba járt. Eleinte a Christus Rex (Krisztus Király) nevű katolikus lap újságírójaként tevékenykedett. Fiatal korában az Action Française alapítójának, Charles Maurras-nak a hatása alá került. Megalapította a rexista mozgalmat, mely a belga politikai élet jelentős tényezőjévé vált.  A ’30-as években kapcsolatba került Hitlerrel, Mussolinivel, Codreanuval és José Antonio Primo de Riverával is. A Vallon Légió, majd a Wallonien SS hadosztály kötelékében a keleti fronton harcolva, több sebesülésen átesve fokozatosan haladt előre a katonai ranglétrán is, kiérdemelte a vaskereszt lovagkeresztjét tölgyfalombokkal és kardokkal. A világháború után a falangista Spanyolországban lelt végső menedéket. A rexista ideológiával meghaladta a nemzeti szocializmust, melynek világosan látta a hibáit, de a Führerről a II. világháború után is őszinte tisztelettel nyilatkozott. Hitler pedig így beszélt Degrelle-ről: “Ön egy igazán különleges alakja a történelemnek. Ön egy politikai vezető, aki katonaként harcol. Ha lenne fiam, azt szeretném, hogy olyan legyen, mint Ön!”

„Amikor visszatekintek a múltba, csak egy dolgot érzek… Megbánást. Megbánást, hogy nem sikerült! Hogy nem tudtuk létrehozni azt az európai világot, amely világegyetemünk ura lehetett volna az idők végezetéig. Ami biztosította volna a fehérek dominanciáját, a tudat feletti teljes uralmat. És amikor látjuk, mi van előttünk: mások harminc évnyi győzelmének következményét, az anarchiát, ami az egész világon jelen van, a fehér faj összeomlását, az egész univerzum cserbenhagyását. Amikor saját országunkban látjuk az erkölcsök hanyatlását. A haza és a család intézményének bukását, a társadalmi rend összeomlását. Amikor látjuk az anyagi javakra való kiéhezettséget, ami átalakította bennünk az ideálokat, melyek egykor éltettek minket. Nos igen, a kettő közül a jó oldalt választottuk. A mostani nyomorult Európa a szánalmas közös piacával, ez nem adhat boldogságot az emberiségnek. A fogyasztói társadalom inkább rothasztja az emberiséget, mintsem felemelné. Szóval, többünk legalább valami csodálatosat álmodott meg. És csak egyetlen vágyunk van, hogy ez a szellem újjászülethessen. És minden erőmmel, életem utolsó leheletéig ezért fogok harcolni. Célunkért és az elszenvedett megpróbáltatásainkért. És talán egyszer eljön a feltámadás napja!” (Degrelle egyik beszédéből)

„Ön ismerte Hitlert. Milyen volt?” Ezerszer feltették nekem ezt a kérdést 1945 óta; nehezebbet nem is kérdezhetnének. Körülbelül kétszázezer könyv foglalkozott a második világháborúval és annak központi alakjával, Adolf Hitlerrel. De vajon volt-e egy is, mely feltárta Hitler igaz valóját? „A Hitlert övező rejtély minden emberi felfogóképességet meghalad” – ahogy egyszer a baloldali német hetilap, a Die Zeit fogalmazott.

Salvador Dalí, a művészet egyedülálló géniusza, egyik erősen drámai hatású képében megpróbált a rejtély nyomára bukkanni. Minden oldalról hegyek tornyosulnak, majd az egész képet betöltve, csak néhány méternyi finoman kidolgozott és aprócska emberalakokkal kipontozott fényárban úszó tengerparti sávnak adnak helyet. Az alakok a haldokló béke utolsó szemtanúi. Egy vércseppeket hullató telefonkagyló csüng egy halott fa ágáról, imitt-amott esernyők és denevérek lógnak, egyértelműen ugyanazt a baljós érzetet keltve. Dalí szavaival: „Chamberlain esernyője baljós fényben jelenik meg a képen, melyet a denevér tesz egyértelművé. Megütközve vettem észre, hogy úgy festettem le, mint ami óriási aggodalomra ad okot”.

Aztán bizalmasan hozzátette: „Mélyen profetikusnak éreztem ezt a képet, de megvallom, nem jöttem rá Hitler titkára. Csak mint őrült képzelgéseim egy tárgya vonzott, és mert olyan embernek láttam, aki egyedülálló módon képes a dolgokat fejetetejére állítani”.

Micsoda lecke alázatosságból azoknak a kritikusoknak, kik szamárordítást hallatva tülekednek 1945 óta nyomtatásban megjelenni „jellemrajzot adó” és többségében megvető hangvételű könyveik ezreivel arról az emberről, aki olyannyira nem hagyta nyugodni az introspektív Dalít, hogy még negyven év múltán is szorongás és bizonytalanság töltötte el saját vízióját ábrázoló festménye előtt. Dalín kívül ki próbált meg objektív portrét festeni erről a különleges emberről, akit Dalí úgy emlegetett, mint az emberi történelem legnagyobb feszültségeket szító alakját?

A vak gyűlöleten és tudatlanságon alapuló könyvhegyek elégtelenek ahhoz, hogy jellemzést vagy magyarázatot nyújtsanak a világ által valaha is látott leghatalmasabb emberről. Azon tűnődöm, hogy egyáltalán van-e ezekben az ezerszámra megjelenő, egymással össze nem egyeztethető Hitler-portrékban valami is, ami emlékeztet arra a férfira, akit ismertem. Arra a Hitlerre, ki helyet foglalt mellettem, felállt, beszélt, figyelt. Ma már lehetetlen megmagyarázni olyan embereknek, akiket évtizedeken keresztül fantazmákkal etettek, hogy amit olvastak vagy a televízióban hallottak, az nem felel meg a valóságnak.

Az emberek végül elfogadták igazságként az ezerszer újraismételt mesét. Pedig soha nem látták Hitlert, soha nem beszéltek vele, soha nem hallották egyetlen szavát sem. Hitler nevének puszta említése egy vicsorgó ördög képét idézi fel, belőle ered az emberek minden rossz érzése. Mint a pavlovi csengő, olyan ez, Hitler nevének említésére az emberek elveszítik józan ítélőképességüket. Idővel azonban a történelem majd többet követel, mint ilyen elnagyolt ítéleteket.

Mindig magam előtt látom Hitlert: békeidőben 1936-ban, a háborúban 1944-ben. Nem lehetséges szemtanúként részese lenni egy ilyen különleges ember életének anélkül, hogy ez örökre ránk ne nyomná bélyegét. Nem múlik el nap anélkül, hogy Hitler ne jutna eszembe, nem úgy, mint aki rég halott, hanem mint élő ember, ki járkál irodájában, leül székére, piszkálja az égő fahasábokat a kandallóban.

Mikor nyilvánosság elé lépett, először mindenki piciny bajuszát vette észre rajta. Számtalanszor javasolták neki, hogy borotválja le, de nem akarta, mert az emberek ilyennek szokták meg.

Nem volt magas – nem volt magasabb, mint Napóleon vagy mint Nagy Sándor.

Hitlernek mélykék szeme volt, melyet sokan megbabonázónak találtak; én nem találtam annak, és azt sem érzékeltem soha, hogy a keze elektromos áramot bocsátana ki. Elég sokszor ráztam vele kezet, de soha nem csapott belém a villám.

A pillanat hevétől vagy lanyhaságától függően tükrözött arca érzéseket vagy érdektelenséget. Néha nem szólt egy szót sem, mintha megnémult volna, de közben állkapcsai mozogtak, mintha egy akadályt akarnának felőrölni. Aztán egyszeriben megelevenedett, beszélni kezdett hozzád, de úgy, mintha a berlini Tempelhof repülőtéren százezres tömeghez szólna. Ilyenkor mintha teljesen megváltozott volna. Még egyébként jellemző sápadtsága is eltűnt, ahogy beszélt. és ilyen alkalmakkor Hitler, mintha mágikus erőket bírna, meglepően magával ragadó volt.

Ha túl keménynek tűnhetett valami megjegyzésében, azon nyomban egy csipet humorral enyhítette. A képekkel tarkított világ, a találó kifejezés készségesen álltak rendelkezésére. Egy szempillantás alatt olyan szóképet kanyarított, mely mosolyt fakasztott, vagy váratlan és lefegyverző hasonlatokkal jött elő. Ítéleteiben szigorú, sőt ellentmondást nem tűrő tudott lenni, és szinte ugyanakkor meglepően békére törekvő, figyelmes és kedves.

1945 után Hitlert minden elképzelhető kegyetlenséggel megvádolták, de természetével nem fért össze a kegyetlenség. Nagyon szerette a gyerekeket. Teljesen természetes volt, hogy ha fiatal biciklisták mellett vezetett az útja, leállította autóját, és megosztotta velük étkét. Egyszer odaajándékozta esőkabátját egy esőben caplató földönfutónak. Éjfélkor megszakította munkáját, hogy elkészítse kutyájának, Blondinak az ételét.

Nem tudta elviselni, hogy húst egyék, mert az egy élőlény halálát jelentette. Nem értett egyet azzal, hogy akár egy nyulat vagy pisztrángot is feláldozzanak azért, hogy neki legyen mit ennie. Csak tojás kerülhetett terítékre, mert ha tojt a tyúk, az a tyúk életét és nem halálát jelentette.

Hitler étkezési szokásai szüntelen bámulattal töltöttek el. Hogy lehet, hogy valaki, akinek ilyen szigorú volt az időbeosztása, aki tízezer számra vett részt fárasztó tömeggyűléseken, melyekről izzadságban fürödve, gyakran kettő-négy fontot is veszítve súlyából került ki, aki csak három, négy órát aludt egy éjszaka, és aki 1940-45 között 380 millió európait kormányozva az egész világ súlyát hordta a vállain, hogy lehet – tűnődtem gyakran –, hogy a szervezetének elég volt napi egy főtt tojás, néhány paradicsom, két vagy három palacsinta és egy tányér tészta? Mégis való, hogy súlya gyarapodott!

Nem ivott. Nem dohányzott, és jelenlétében nem tűrte a dohányzást. Hajnali egy-két óra tájban kandallója mellett ő még beszélt, felhőtlenül, élénken, gyakran szórakoztatóan. Soha nem látszott rajta a fáradtság semmilyen jele. Hallgatósága holtfáradt lehetett, Hitler soha.

Úgy festik le, mint egy megfáradt öregembert. Semmi nem áll messzebb az igazságtól. 1944 szeptemberében, amikor jelentések szerint már alig botorkált, egy hetet töltöttem vele. Fizikuma és mentális ereje még mindig kimagasló volt. Ha valami új erővel töltötte el, akkor az az élete ellen július 20-án elkövetett merénylet volt. Oly nyugodtan teázott szállásán, mintha saját kis rezidenciáján lett volna a Kancellária épületében a háború előtt, vagy mintha a havas tájban és a ragyogó kék égben gyönyörködne hatalmas berchtesgadeni völgyre néző ablakán kitekintve. Kétségtelen, hogy élete legvégén háta meggörnyedt, de elméje oly világos maradt, mint a villámfény. Azon tanúságtétel, melyet halálát megelőzően, 1945. április 29-én hajnali 3-kor, különleges tartásával elénk tárt, el nem múló példaként szolgál. Napóleont, mielőtt Fontainebleau-nél lemondott a trónról, nem kerülték el a kétségbeesés pillanatai. Hitler csendben kezet rázott bajtársaival, megreggelizett, mint más napokon, aztán úgy ment meghalni, mintha sétára indulna. Mikor láthattunk a történelemben ily hatalmas tragédiát ily vasfegyelemmel beteljesíteni?

Hitler legfigyelemreméltóbb tulajdonsága mindig is egyszerűsége volt. A legösszetettebb problémák elméjében néhány alapproblémává egyszerűsödtek. Cselekedetei olyan ideákon és döntéseken alapultak, melyeket bárki megérthetett. Az esseni munkás, a világtól elzárt földműves, a Ruhr-vidéki gyáriparos, és az egyetemi professzor is könnyen követni tudta gondolatmenetét. Okfejtése oly világos volt, hogy az mindent magától értetődővé tett.

Viselkedése és életstílusa még akkor sem változott, amikor Németország vezére lett. Szerényen élt és öltözött. A Münchenben eltöltött fiatalkori évek alatt naponta 1 márkánál többet nem költött étkezésre. Életének nem volt olyan időszaka, amikor magára költött volna. A Kancelláriában eltöltött tizenhárom év alatt soha nem volt saját pénze, és soha nem hordott magánál tárcát.

Hitler önmagát képezte, és ezt nem rejtette véka alá. Az entellektüelek önelégült felfuvalkodottsága, ragyogó, gondosan „előrecsomagolt” elképzeléseik néha bőszítették. Ő tudását szelektív és lankadatlan tanulmányok során szerezte, és mérhetetlenül többet tudott, mint diplomájukkal ékeskedő akadémikusok ezrei.

Nem hiszem, hogy bárki is oly sokat olvasott volna, mint ő. Átlagban napi egy könyvet olvasott el, mindig először a könyv végkövetkeztetését és az indexet, hogy felmérje, mennyire érdekes számára a könyv. Megvolt hozzá a képessége, hogy megragadja minden könyv lényegét, és azt szinte számítógépszerű elméjében elraktározza. Hallottam őt bonyolult tudományos könyvekről tökéletes pontossággal beszélni, még a háború csúcspontján is.

Intellektuális érdeklődése nem ismert határokat. Naprakészen ismerte a legkülönfélébb szerzőket, és felfogóképessége soha nem ütközött akadályokba. Mélyrehatóan értette és ismerte Buddhát, Confuciust és Jézus Krisztust, csak úgy, mint Luthert, Kálvint és Savonarolát; olyan irodalmi óriásokat, mint Dante, Schiller, Shakespeare és Goethe; és elemző írókat, mint Renan és Gobineau, Chamberlain és Sorel.

A filozófia terén is képezte magát, Platón és Arisztotelész olvasásával. Emlékezetből tudott teljes bekezdéseket idézni Schopenhauertől, és hosszú ideig magánál hordott egy kis Schopenhauer-kötetet. Nietzschétől sokat tanult az akaraterőről.

Tudásszomja kielégíthetetlen volt. Sok száz órát töltött Tacitus és Mommsen, hadvezérek, mint például Clausewitz, birodalomépítők, mint Bismarck tanulmányozásával. Semmi sem kerülte el figyelmét: civilizációk története vagy a világtörténelem, a Biblia és a Talmud, Aquinói Szent Tamás filozófiája, Homérosz, Szophoklész, Horatius, Ovidius, Titus Livius és Cicero összes mesterműve sem. úgy ismerte Julianus Apostatát, mint kortársát.

Tudása a mechanika területére is kiterjedt. Ismerte a motorok működési elvét, értett a különféle fegyverek ballisztikájához, az orvostudományokban és biológiában való jártasságával megdöbbentette a legjobb orvoskutatókat.

Hitler tudásának széleskörűsége meglepheti vagy elégedetlenséggel töltheti el azokat, kik nem tudtak róla, de ez mindazonáltal történelmi tény. Hitler e század egyik legműveltebb embere volt. Sokkalta műveltebb, mint Churchill, az intellektuális mediokrata, vagy Pierre Laval, az ő érintőleges történelemtudásával, műveltebb, mint Roosevelt vagy Eisenhower, aki soha nem jutott túl a detektívregényeken.

Hitler már kora gyermekkorától különbözött a többi gyerektől. Belső erővel rendelkezett, szelleme és megérzései vezették.

Még csak tizenegy éves volt, és már nagyon ügyesen rajzolt. Ez időben készült vázlatai jelentős szilárdságról és lendületességről árulkodnak. Első festményei és akvarelljei, melyeket 15 éves korában készített, érzékeny költőiséggel áthatottak. Egyik legmegdöbbentőbb korai műve, „Az Utópia Erőd” szintén ritka képzelőerővel megáldott művésznek mutatja. Művészi érdeklődése szerteágazó volt. Ifjú korától kezdve írt verseket. Egy teljes színművet diktált le Paula húgának, akit megdöbbentettek elképzelései. 16 éves korában, Bécsben egy opera komponálásába kezdett. Még a díszletet, jelmezeket is megtervezte. A szereplők természetesen wagneri hősök voltak.

Hitler nemcsak művész, de mindenekelőtt építész volt. Műveinek százai legalább annyira építészeti, mint festői szempontból említésre méltóak. Emlékezetből minden részletre kiterjedően meg tudta jeleníteni egy templom hagymakupoláját, vagy egy kovácsoltvas bonyolult cirádáit. Hitler azért is ment a század elején Bécsbe, hogy vágyaival összhangban építész lehessen.

Amikor valaki azt a sok száz festményt, vázlatot, rajzot látja, amiket az idő tájt készített, és amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy tökéletesen értett a térbeli ábrázoláshoz, akkor megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a Szépművészeti Akadémia két egymást követő felvételiéről is kibuktatták. A német történész, Werner Masen, aki nem Hitler-szimpatizáns, súlyosan elítéli e vizsgáztatókat: „Minden műve kivételes építészeti tudásról és tehetségről árulkodik. A Harmadik Birodalom megalkotójával szemben az egykori Bécsi Szépművészeti Akadémia szégyenben maradt”.

Hitler szobájában mindig ki volt rakva édesanyjának egy képe. Halála napjáig végigkísérte hőn szeretett édesanyjának emléke. Mielőtt 1945. április 30-án eltávozott e földről, édesanyja fényképét helyezte maga elé. Kék szeme volt, mint Hitlernek, és hasonló arca. Anyai szíve tudta, hogy fia különbözik a többi gyerektől. Szinte úgy viselkedett, mintha ismerte volna fia végzetét. Nehéz szívvel halt meg, a fiát övező óriási titokzatosság miatt.

Fiatalsága évei idején Hitler szinte remeteéletet élt. Legfőbb vágya volt, hogy visszahúzódjék a világtól. Magányos szívvel járt magában, szegényes étkeket evett, de három közkönyvtár könyveit befalta. Tartózkodott a társalgástól, és kevés barátot számlált.

Szinte lehetetlen még egy oly sorsot elképzelni, amikor is valaki ily kevéssel indul, és ily magaslatokra jut fel. Nagy Sándor király fia volt. A jó családból származó Napóleon 24 évesen már tábornok. 15 évvel a bécsi évek után Hitler még mindig egy ismeretlen tizedes. Sok ezer embernek ezerszeresen több lehetősége volt nyomot hagyni a világban.

Hitler körülményeivel nem sokat törődött. Bécsben egy lerobbant, szűkös albérletben lakott, de ez nem érdekelte. Bérelt egy zongorát, mely a szoba felét elfoglalta, és operája komponálására összpontosított. Kenyéren, tejen és zöldséglevesen élt. Valóban szegény volt, nem volt még kabátja sem. Havat lapátolt, ha leesett a hó. Csomagokat cipelt a pályaudvaron. Heteket töltött hajléktalanszálláson, de a festést, az olvasást nem hagyta abba.

Mélységes szegénysége ellenére Hitler mégis mindig tisztán, rendesen járt. Háziurak és házinénik Bécsből és Münchenből is megemlékeztek kellemes modoráról, előzékenységéről. Viselkedése kifogástalan volt. Szobája mindig makulátlan, szegényes vagyontárgyai gondosan elrendezve, ruhái szépen vállfára akasztva, összehajtva. Maga mosta és vasalta ruháit, ami abban az időben férfiaknál ritka volt. Nagyon kevéssel beérte; az a pénz, amit néhány képének eladásával szerzett, minden szükségletét fedezte.

Egy bencés kolostor templomának szépsége, ahol kórustag és ministráns volt, oly mélyen érintette, hogy röpke vágy ébredt benne, hogy Benedek-rendi szerzetes legyen. Furcsamód ebben az időben volt az is, hogy amikor misére ment, útja a kolostor bejáratának kőcímerébe vésett szvasztika alatt vezetett el. Ez volt az első szvasztika, amit életében látott.

Hitler apja vámhivatalnok volt, és azt remélte, fia majd nyomdokaiba lép, és ő is köztisztviselő lesz. Tanítója a szerzetesi életre biztatta. Hitler végül Bécsbe ment, vagy inkább menekült. Bécsben az akadémia bürokratikus középszerűsége miatt művészi törekvéseiben megakadályozva, Hitler gondolataiba mélyedt és elzárkózott a világtól. Ausztria–Magyarország hatalmas fővárosába beleveszve sorsát kutatta.

Hitler életének első 30 évében az 1889. április 20-i dátum néhány embernek jelentett csak valamit. E napon született Braunauban, az Inn-völgyének egy kis városkájában. Bécsi számkivetettsége alatt gyakran gondolt szerény kis otthonára és főleg édesanyjára. Amikor édesanyja beteg lett, Hitler hazatért Bécsből, hogy gondját viselje. Hetekig gondozta, elvégezte a házi munkákat, és támaszként állt mellette, mint a legszeretőbb fiú. Amikor végül meghalt, karácsony estén, Hitler fájdalma óriási volt. Bánattól sújtottan temette el édesanyját a kis vidéki temetőbe. „Soha nem láttam ekkora fájdalmat” – mondta édesanyjának orvosa, aki egyébként zsidó volt.

Hitler még nem koncentrált a politikára, de anélkül, hogy ez kikristályosodott volna benne, erre volt leginkább hivatott. A politika végül is egybeolvadt művészetszenvedélyével. Az emberek, a tömegek lettek az agyag, melyből a szobrász halhatatlan formát farag. Keze alatt az „emberagyag” olyan mesterművé vált, mint amilyen Myron egy márványszobra, egy Hans Makart festmény vagy Wagner Ring Tetralógiája.

Zene-, művészet- és építészetszeretete nem távolította el a bécsi társadalmi problémáktól és politikai élettől. Hogy fennmaradhasson, más munkásokkal együtt közönséges munkásként dolgozott. Csendes szemlélő volt, de figyelmét semmi nem kerülte el; sem a burzsoá hiúság és önzés, sem az emberek erkölcsi és anyagi nyomora, sem a százezres munkástömeg, amint haraggal szívében hömpölygött tova Bécs széles sugárútjain.

Meghökkent attól is, hogy Bécsben egyre nőtt a kaftános zsidók száma, Linzben ez ismeretlen jelenség volt. „Hogy lehetnek ezek németek?” – tette fel magának a kérdést. Elolvasta a statisztikát: 1860-ban 69 zsidó család volt Bécsben, 40 évvel később 200.000. Mindenhol ott voltak. Megfigyelte beáramlásukat az egyetemekre, jogi- és orvosi pályákra, és látta, hogyan kaparintják meg a sajtót.

Hitler közvetlen szemlélője volt azoknak a szenvedélyes reakcióknak, amiket ezen invázió a munkásokból kiváltott, de a helyzet nem csak a munkásokat aggasztotta. Ausztriában és Magyarországon is sok jelentős személy fejezte ki nemtetszését amiatt, hogy úgy látták, hazájukat idegenek özönlik el. Hitler lelkesen hallgatta a meggyőző kereszténydemokrata szónokot, Bécs polgármesterét. Hitler a 8 millió ausztriai német sorsát is szívén viselte, akik Németországtól elszakadván megfosztattak jogos német állampolgárságuktól. Ferenc József császárt keserű, jelentéktelen öregembernek látta, aki nem tudott megbirkózni sem a napi problémákkal, sem a jövő kihívásaival.

A fiatal Hitler csendesen összegezte elméjében a tapasztalatokat. Először is: Az osztrákok Németországhoz, a közös hazához tartoznak.

Másodszor: A zsidók idegenek a német társadalomban.

Harmadszor: A hazafiság csak akkor bír érvénnyel, ha az minden társadalmi osztályra kiterjed. Azok az egyszerű emberek, akikkel Hitler bánatban, megaláztatásban osztozott, ugyanúgy részét képezik a hazának, mint a felsőbb körök milliomosai.

Negyedszer: Az osztályharc előbb vagy utóbb egyaránt arra kárhoztat munkást és főnököt, hogy tönkretegyék az országot. Egyetlen ország sem élheti túl az osztályharcot; csak a munkás és munkaadó közötti kooperáció szolgálhatja az ország javát. A munkást tisztelni kell, rendezetten és megbecsülésben kell élnie. Az alkotókedvet nem szabad megtörni.

Amikor Hitler később úgy nyilatkozott, hogy társadalmi és politikai nézetei Bécsben alakultak ki, igazat szólt. Tíz évvel később mindenki azokról a problémákról beszélt, amelyeket ő akkoriban Bécsben megfigyelt.

Hitlernek tehát hosszú éveket kellett Bécs zajgó városában mintegy számkivetetten élnie, és mégis szép csendben mindent megfigyelt. Ereje belülről fakadt. Nem várta senkitől, hogy helyette gondolkozzék. Kivételes emberek, dacára az emberek tömegeinek, mindig magányosnak érzik magukat. Hitler magányosságát úgy tekintette, mint csodálatos lehetőséget a magába mélyedésre, és arra, hogy ne merüljön el a nemtörődömség tengerében. Hogy ne vesszék el a terméketlen és kopár sivatagban, az erős lélek magában keres menedéket. Hitler ilyen lélek volt.

Hitler villáma a szó volt.

Minden művészi tehetsége mesteri kommunikációs és szónoki képességén keresztül tört magának utat. Hitler nem akart volna a szó erejének felhasználása nélkül vezér lenni. Csak szemfényvesztő lett volna, akit magát is elragad mutatványa. Akkor volt teljesen elégedett, amikor szavainak mágikus ereje megérintette azok szívét és szellemét, akikhez szólt.

Minden egyes alkalommal, amikor életében szerzett tudását misztikus szépséggel átadta az embereknek, úgy érezte, újjászületett. Hitler szónoki képességének igéző volta még nagyon hosszú ideig jelentős kutatási területet fog a pszichoanalitikusoknak biztosítani. A rejtély kulcsa Hitler szavának ereje. E nélkül soha nem lett volna „Hitler-éra”.

Hitt Hitler Istenben? Mélyen hitt. Mindenható úristennek, minden tudott és nem tudott dolog Urának tekintette.

Propagandisták úgy állítják be, mintha ateista lett volna. Nem volt az. Megvetette az álszent és anyagias klérust, de ezzel nem állt egyedül. Hitt a teológiai dogmák és szabályok szükségességében, és hangoztatta, hogy ezek nélkül a keresztény egyház grandiózus építménye összeomlana. Szelleme összeütközésbe került e dogmákkal, ugyanakkor felismerte, hogy az emberi elmének nehéz a teremtéssel kapcsolatban felmerülő összes problémát, annak határtalan perspektíváit és lélegzetelállító szépségét felölelnie. Vallotta, hogy minden embernek vannak szellemi szükségletei.

A csalogány dala, egy virág színe és mintázata újra és újra a teremtés nehéz kérdéseihez vezették vissza. A világon senki nem beszélt nekem ily ékesen Isten létéről. Nem azért, mert kereszténynek nevelték, hanem mert felismerte Isten létének szükségszerűségét.

Hitler hite meghaladta a formulákat és érintőlegességeket. Isten volt számára mindennek alapja, mindenek irányítója: úgy az ő sorsának, mint mindenki másénak is.

Fordította: Parragh Mónika

(Pannon Front – SzKR)

Nemzetipolo.hu – 23 éve, tisztán magyar alapanyagokból készült hazafias ruházat
– A Szent Korona Rádió támogatója (X)

The post Léon Degrelle: A Hitlert övező rejtély appeared first on Szent Korona Rádió.

Emlékezz arra, ki vagy! Ez az a figyelmeztetés, melyre a megindító japán rövidfilm fel akarja hívni a figyelmet. A rendező elmondása szerint célja a büszkeség felébresztése volt a Japánért háborúban elesett hősök iránt.

A hősök szellemének hangja

A videó címe Projekt Eirei tiszteletére (英霊顕彰プロジェクト). Japán nyelven az Eirei (英霊) a háborúban elesettek szelleme. A kisfilm a modern Japánban játszódik, ahol egy második világháborús katona jelenik meg. Egyenruhájában szellemként járja a város utcáit, zavarodott és megpróbálja megszólítani az embereket, de a korcsolyázó fiatalok között, akik lehajtott fejjel járnak és fülhallgatóval a fülükben lövik a szelfiket, senki sem látja, senki sem veszi észre a jelenlétét.

Japán nem felejt

A katona csalódottan megy vissza a Kumamoto-i Gokoku szentélybe, melyet az elesett katonák szellemének szenteltek. Itt a katona találkozik borús arcú katonatársaival, de megérkezik egy fiatal japán pár, akik elhozták a kislányukat a kegyhelyre. A kislány végignézi a Felkelő Nap Birodalmáért harcoló és meghalt hősök fotóit, majd a szentély kijáratánál ő az egyetlen, aki látja az elesett katonák szellemét. Rájuk mosolyog integetve, mire a katonák derűsen visszaköszönnek neki. Majd a rövidfilm ezzel a figyelmeztetéssel végződik: „Ne hagyd, hogy a történelem elhalványuljon.” Csodálatos.

(Szent Korona Rádió)

1944 vége felé a magyar haderők már jelentősen legyengültek és megfogyatkoztak a II. világháború következtében. Mégis történt azonban egy halált megvető bátorságot tanúsító tett, melyet az I. huszárhadosztály hős katonái hajtottak végre a Vértesben található Kotló-hegyen, miszerint reménytelenül körülkerített helyzetből sikerült kitörniük a szovjetek gyűrűjéből.

A második világháború magyarországi hadszínterén folytatott végső küzdelmek közül a Vértes hegység területén vívott harcok magyar szempontból jelentős haditetteknek számítottak. A honvédség leharcolt és megfogyatkozott erői, ahogy 1944 őszén a Kárpátok hágóinál és Torda városa körül, úgy ezen erdős-hegyes térségben is több héten keresztül sikeresen feltartóztatták a túlerőben és technikai fölényben lévő szovjet Vörös Hadsereg csapatait. Jóllehet az általános hadihelyzet – a korabeli szlogent idézve – „reménytelen, de nem kilátástalan” volt, egyes magyar honvédcsapatok mégis valami megmagyarázhatatlan hősiességet és bátorságot tanúsítottak e végső harcok alatt.

A Vértes hegység területének, valamint a Zámoly és Magyaralmás felől megközelíthető móri átjárónak birtoklása kiemelt jelentőségű volt a Budapest védőinek felmentésére indított német hadműveletek szempontjából. Az e térségben védekező magyar és német alakulatok azonban jelentős ellenséges erőt kötöttek le és ezáltal támogatták a német IV. SS-páncéloshadtest főerőinek Székesfehérvár térségéből megindított keleti irányú támadásait. A több mint két és fél hónapig tartó vértesi harcokban magyar részről elsődlegesen az 1. huszárhadosztály vett részt.

Egyik kevésbé ismeretes harci eseménye, a Kotló-hegyen és környékén folytatott harcok, illetve a bekerített támadó csoportjának kitörése többnyire az érintettek emlékezetében őrződött meg vitéz és bátor haditettként. A roppant kockázatos és utólag kevésbé értelmezhető támadás részletes ismertetése főképpen a 4/I. huszárosztály szemszögéből rekonstruálható.

Az 1. huszárhadosztály alakulatai 1945. január 27-én átcsoportosításokra, majd a következő napon az elért vonalon való védelmi berendezkedésre kaptak parancsot. A seregtest parancsnoki csoportját azonban egy újabb támadás végrehajtására utasították, melynek célja a Hosszú-hegy 391. háromszögelési pontjának és a Kotló-hegy 389. magassági pontjának megszállása volt. A hadosztályparancsnokság által január 28-án hajnalban kiadott intézkedésében azonban a védelemre való áttérés feladatai szerepeltek: „Az elfoglalt és megszállott orosz bunkereket az alakulatok használják fel mindenképpen a védelemre való berendezkedésre. (…) Jelenlegi harchelyzetünk állandósulásával kell számolni. A védőállások kiépítését ezért az ezredparancsnokságok továbbra is tökéletesítsék, a téli óvóhelyek létesítését fokozzák.”[1]

Miután a német páncélos seregtestek támadása a nagyobb ellenséges erők beavatkozása következtében a Vértes hegységtől délre elakadt, Schell Zoltán ezredes, a huszárseregtest parancsnoka – a védelemre való áttérést mellőzve – azt határozta el, hogy támadó csoportjával a Kotló-hegyen át Csákvárra tör előre és onnan a német páncélos erőkkel harcban álló szovjet csapatokat oldalba és hátba támadja. A kapcsolatot a Zámolytól keletre elakadt német 4. lovasdandárral kellett volna megteremteni. Az 1. huszárhadosztály támadó csoportja a német 6. páncéloshadosztály 11. páncélosezredének 12 páncélosával közösen január 28-án indította meg támadását.[2]

Az ellenséges védőállás január 28-ai áttörésére szervezett fő támadó harccsoport Mihályi Iván alezredesnek, a 4/I. huszárosztály parancsnokának vezetésével alakult meg. E harccsoport a 4/I. huszárosztályból, a 15. kerékpáros zászlóaljból, a 25. gyaloghadosztálytól vezényelt 1. gyalogezred két zászlóaljából, illetve egy-egy nyilas és motorkerékpáros századból állt össze. A harccsoportot a 3/I. és a 2/II. huszárosztály támogatta. A seregtest teljes tüzérsége Kósa-Reznek Jenő ezredes egységes vezetése alatt támogatta a harccsoportot. A támadó csoport fegyverzete – parancsnokának, Koltay Zoltán századosnak emlékezete szerint – hat német és négy magyar géppuskából, 14 golyószóróból, 12 géppisztolyból, 66 Panzerfaustból, egy nehézpuskából és közel 400 kézigránátból áll. Az öltözet hócsizma, báránybőr bekecs és felette hóköpeny volt. A harccsoport R-6-os rádión keresztül tartotta a kapcsolatot Mihály Iván alezredessel, aki nem vett részt a támadásban, hanem távolról irányította azt.

A 1. huszárhadosztály alakulataival szemben Kőhányáspusztánál a szovjet 52. lövészhadosztály 431. lövészezredének 2. zászlóalja, az úttól keletre lévő területen 1. zászlóalja, az úttól nyugatra pedig 3. zászlóalja foglalta el védelmi vonalát. A 429. lövészezred ettől az ezredtől északkeletre, a 439. lövészezred pedig délnyugatra helyezkedett el utóvédállásaiban.[3]

A reggel 11 órakor megindított támadás – a félórás tüzérségi romboló tüzet követően – sikeresen haladt előre. A szovjet csapatok nem tanúsítottak ellenállást, állásaikat már korábban kiürítették. A 4/I. huszárosztály a délután folyamán birtokba vette a Vásár-hegyet, a 399. magassági pontot és a Nagy-bükk 466. háromszögelési pontot. Ezt követően a támadó csoport délután fél 5-kor feljutott a Kotló-hegy 390. magassági pontjára, ahol ellenséget már nem talált. A nehéz terepviszonyok igen megviselték a huszárokat, tervezett felváltásuk szükséges lett volna. A Kotló-hegy peremvonalán körkörös védelemre rendezkedtek be, fedezékeiket az ásóikkal vágott kőkemény hókockákból építették ki. Az éjjeli órákban a Kőszál és a Nagy-bükk felől hallatszó ellenséges puskatűzből bizonyossá vált, hogy a saját biztosító részek nem szállták meg a magaslatokat. Az első harcérintkezés az ellenséges csapatokkal éjfélkor következett be. Hajnali két órakor a Szőlő-hegy aljából már egy századnyi csoport fogta körül a Kotló-hegyet. Amint a Koltay százados által vezetett támadó harccsoport áthaladt az ellenséges vonalon, a szovjetek azonnal visszatértek feladott állásaikba. A 4/I. huszárosztály alakulatainak visszavonulási útját lezárták és meghiúsították a telefonösszeköttetésüket is. Gyakorlatilag csapdába ejtették a huszárokat. Koltay százados támadó csoportja kilátástalan helyzetbe került. Mozgókonyhájuk nem volt, a sebesültekről és a lőszerutánpótlásról nem tudtak gondoskodni. Remélték, hogy egy saját felmentő egység rövidesen felszabadítja majd őket.[4]

Ezen idő alatt a 3/I. huszárosztálynak a Hosszú-hegy ellen megindított támadása rövidesen egy kétirányú, századerejű ellentámadásba ütközött. Hasonlóképpen zajlottak le a 2/II. huszárosztálynak a Körtvélyespuszta elleni támadásai is. A két harccsoport támadása az erős elhárító tűzben elakadt. A nap folyamán a német 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja, melynek Csákvár elfoglalása érdekében a Kotló-hegytől keleti irányban kellett támadnia, több páncélosának aknára futását követően nem tudta folytatni előretörését.[5] Az éjjeli órákban Wack Géza tartalékos zászlós önként vállalkozott arra, hogy szakaszával eljut Csákvárra és ott felderíti az ellenség erejét és csapatösszevonásait. Felderítését mindaddig folytatta, míg Csákvár piacán a szovjet csapatok közé keveredve fel nem ismerték. Szakasza jól irányzott tüzével a meglepetést kihasználva az ellenség vonalán átküzdötte magát és sikeresen visszatért a vállalkozásból. Haditetteként soron kívül tartalékos hadnaggyá lépették elő.

Január 29-én a bekerített magyar harccsoport öt alkalommal próbált kitörni Csákvár irányába, ahol a szovjet 429. lövészezred védelmi vonala húzódott. Vállalkozásuk minden esetben kudarcot vallott.[6] A Kotló-hegyen uralkodó állapotokról Koltay százados az eseményeket követően alábbiakat jegyezte fel: „Az emberek riadtan vették észre, hogy puskáik záródugattyúját nem tudják kihúzni. A beásás lehetetlen volt. Helyzetünk a szorosan ránk tapadt ellenség előtt ismert volt. A kivágott hótéglák alatt rengeteg száraz gallyat találtunk, ezért a tűzrakást engedélyeztem. Az emberek egész éjszaka felváltva futottak a tüzekhez és melegítették fegyverzetüket, hogy negyed óra hosszat ismét használhassák. Élelmezése senkinek sem volt. Konzervét már az előző nap 5-6 óra körül mindenki elfogyasztotta. Egyedüli táplálék a kulacsban felolvasztott hólé volt. Alvásról szó sem lehetett. A sebesültvivők „aki elalszik, megfagy” jelszóval a tartalékban levő részt is ébren tartották. Az első éjszaka kb. 20% volt a fagyási sérültünk. 9 órakor a hadosztály felmentési kísérlete meghiúsult, az ellenség visszaverte a támadást. 11 órakor az ellenség szétverte a Farkas századot a Kőszál északi lejtőjén. A Kotló-hegyről támogatva a század 60%-a feljut a hegyre. A szünet nélküli ellenséges kísérletek miatt nagy a lőszerfogyasztás. Takarékoskodás elrendelve. A harcképtelen embereknél csak öt-öt lőszer marad, a többi kiosztva. Géppuska heveredek feltöltve. Golyószórók nem működnek, a puskák is csak felmelegítve. Kézigránát és Panzerfaust van elég. Minden embert végigjárok, lelket öntök beléjük, hogy már csak ezt az éjszakát bírják ki, holnap Csákváron lesznek.”[7]

Január 30-án a Kotló-hegyen körülzárt huszárok utolsó felmentési kísérlete is kudarcot vallott. A reggeli órákban a Szőlő-hegyről kozák egységek rohanták meg Farkas László tartalékos főhadnagy századát, de közel- és kézigránátharcban sikerült azokat visszavetni. A 4/2. huszárszázad IV. szakaszát azonban az ellenség foglyul ejtette. Röviddel ezután a szemben álló 431. lövészezred parancsnoksága – egy hadifogságba került huszár által – megadásra szólította fel Kotló-hegy védőit. Koltay százados azonban ezt nem fogadta el és rövid mérlegelése után a kitörésre szánta el magát.[8] A lőszerkészletet ugyan elegendőnek tartotta, éhező emberei fizikai állapotát, a sebesültek és fagyottak szállítását azonban kétségesnek vélte.

A Kotló-hegyet feladó csoport a déli órákban indította el a kitörést. Kezdetben a Kotló-hegy és a Nagy-bükk között húzódó horhosban haladt, melyet nappal nem szállta meg az ellenség. Amikor az erdő szálfás részébe értek, minden irányból, még a fákról is géppuska- és egyéb kézifegyver tüze zúdult rájuk. Itt húzódott a szovjetek védelmi vonala. Egyes huszárok ügyesen, fától-fáig küzdötték előre magukat, de a zöm megadta magát. Minden mozgás megállt, pedig az erdőszegély már csak 200 méterre volt. Az erős géppuskatűzben a két védővonal közötti tisztáson kellett átjutni. Koltay századost először csak négy embere, majd egyre több követte. Az erdőszegélyt elérve 60-70 méter után jutottak a saját vonalakig.[9]

Az utolsó huszárok nyomdokain – Egy vármegyés hétvége a Vértesben

A kitörésben részt vett Kenessey Miklós méneskari főhadnagy, a 4/3. (méneskari) huszárszázad parancsnoka az alábbiakban emlékezett vissza január 30-ai nap eseményeire: „Támadásunk vissza, a már előre szemrevételezett, körülbelül 15-20 méter széles, kevés helyről belátható, szűk völgyön keresztül indult meg, melyet azonban egymásután hevenyészett ágtorlaszok mögötti orosz támpontok zártak le. A három napon át kiéhezett és átfagyott huszárok, mint az oroszlánok vetették magukat az oroszra és törték át magukat. A méneskariak a visszavonulást fedezték és utolsónak törtek ki a gyűrűből, védekezve az oldalról és hátulról támadó ellenség ellen. Közelharcban, szuronnyal, karabélytussal és a még megmaradt kézigránáttal vertük vissza a ránk törő oroszokat. Koltay százados vezette a csoport élét, mely szintén közelharcban törte át az ellenséges gyűrűt. A méneskariakra zúdult a már felriadt ellenség. A 4/3. század teljesen felmorzsolódott. A kitörés után csak a századparancsnok, Papp István törzsőrmester és tizenhét huszár érte el a saját vonalat.”[10]

Feuchtersleben Kornél őrnagy, az 1. huszárhadosztály parancsnokának segédtisztje, mivel a Kotló-hegyen bekerített harccsoporttal nem volt kapcsolata, csupán megérzésére hagyatkozva próbált segítséget nyújtani: „Amikor az orosz állások mögött hirtelen megélénkülő tűzről kaptam jelentést, biztos voltam abban, hogy Koltayék támadnak visszafelé. 11 üteg állt a rendelkezésemre. Semmiféle összeköttetés a körülzártakkal nem volt, s így csak a jó Istenhez tudtam folyamodni, hogy segítsen elhatározásra jutni, hova lövessek zárótüzet. Elgondolásom az volt, hogy Koltay feltehetően úgy gondolkodik, hogy az orosz a betörési irányban levő nyeregben fogja visszavárni, ezért ott lesz a legerősebb. A csákvári út kereszteződését az orosznak mindenképpen tartania kell, mert ez a Vértes átjárója. Tehát Koltay számára a második nyereg lesz a legkedvezőbb visszavonulási út. Így intézkedtem erre. Amint az első lövések eldördültek, a bal védőkörletből jött a jelentés, hogy távcsővel látták amint Vérteskozmában egy gránát telibe talált egy sorakozó orosz gyalogszázadot, s a további tűz megbénított minden mozgást.”[11]

A 4/I. huszárosztályból – szemtanúi becslések szerint – közel 70-en tértek vissza a szovjet 429. és 431. lövészezredek kettős bekerítéséből. Közülük – szintén becslésekre hagyatkozva – legtöbben a 4/2. huszárszázad II. és III. szakaszába tartoztak. Koltay százados körülbelül 30 hősi halált halt huszárját vesztette el. A tiszti veszteség is súlyos volt. Dr. Farkas László tartalékos főhadnagy, Szilágysomlyó tiszteletbeli főszolgabírója a kitörés során kettő súlyos váll-lövést kapott és nem volt már szállítható, Lázár István hadnagyot még a Kotló-hegyen fejlövés érte és a kitörés alatt egy darabig eszméletlenül hordágyon vitték, dr. Rajky László tartalékos hadnagy mell- és gerinclövés következtében szintén a kitörés alatt vesztette életét.[12] Komjáthy Attila századost viszont egyik őrmestere a hátán menekítette ki a tűzvonalból, a szintén megsebesült Marjay Tamás hadnagy, a 4/1. huszárszázad szakaszparancsnoka pedig hihetetlen módon érte a saját állásokat. Az 1945. március 3-ai 52. számú hadosztályparancs az alábbiakban emlékezett meg Marjay hadnagy haditettéről és megmeneküléséről: „Marjay hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen, szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitart szakaszával és egymás után közelharccal veri vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére áll és elkeseredett közelharcban áttöri a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsont-lövéssel megsebesül, az orosz védőállás mögött fekve marad. A dermesztő hidegben keze-lába lefagy. Ilyen állapotban öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen kimerülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszik-kúszik Marjay hadnagy az orosz védőálláson át, míg saját csapataihoz visszatér. (…)”[13] Életét csak mindkét lába és ujjai amputálásával tudták megmenteni. Hőstettét a legmagasabb kitüntetéssel, a Tiszti Arany Vitézségi Érem adományozásával ismerték el.

Szabó Péter

Levéltári és könyvészeti források:

Bene–Szabó P. 2010. A-ZS
Bene János–Szabó Péter: Huszár almanach 1938 – 1945. A-ZS. Magyar királyi hivatásos és tartalékos honvéd huszár tisztikar. Budapest, 2010.

CAMO
Centrálnij Arhiv Minyisztyersztva Oboroni Rosszijszkoj Fegyeraciji [Orosz Védelmi Minisztérium Katonai Irattára] Podolszk

HL
Hadtörténelmi Levéltár

HL PERSONALIA 234.
Personalia, 234. Schell Zoltán, Feuchtersleben Kornél visszaemlékezése a Kotló-hegyi harcokról.

HL PERSONALIA 270.
Personalia, 270. Schell Zoltán huszár ezredes, a m. kir. 1. huszárhadosztály (1944-1945) parancsnokának iratai.

HL TGY. 3063.
Tanulmánygyűjtemény 3063. Kenessey Miklós: A méneskari huszárok szerepe a magyar lótenyésztés történetében és a második világháborúban.

Ságvári Gy.–Somogyi Gy.–Szabó P. 2001.
Ságvári György–Somogyi Győző–Szabó Péter: Honvédhuszárok. Magyar királyi honvédlovasság, 1920–1945. Budapest, 2001.

Számvéber 2007.
Számvéber Norbert: Kard a pajzs mögött. A „KONRÁD” hadműveletek története. Nagykovácsi, 2007.

A 2/I. huszárosztály naplója, 1944–1945.
Napló, térképvázlatok és képek a szentesi 2/I. magyar királyi „Árpád fejedelem” huszárosztály életéről és tevékenységéről, 1944-1945. (Szerk. Tomka Emil, Foltényi Gábor, Tomka Péter, Rózsa Gábor, Bene János, Id. Ambrus József, Ifj. Ambrus József) (kézirat), Szentes, 2001.

[1] A 2/I. huszárosztály naplója, 1944–45. 195.

[2] Számvéber 2007. 148.

[3] A 2/I. huszárosztály naplója, 1944–1945. 194.

[4] HL Personalia. 234. doboz. Schell Zoltán. Koltay Zoltán visszaemlékezése Kotló-hegyi harcokról. 1945. január 28–30. 1–3.

[5] Számvéber 2007. 148.

[6] CAMO, ф: 7071, оп: 87513, д: 1, л: 85.

[7] HL Personalia. 234. doboz. Schell Zoltán. Koltay Zoltán visszaemlékezése Kotló-hegyi harcokról. 1945. január 28-30. 3–6.

[8] CAMO, ф: 7071, оп: 87513, д: 1, л: 86. A szovjet 431. lövészezred hadinaplójában az olvasható, hogy a huszárok javarésze megadta magát és fogságba került.

[9] HL Personalia. 234. doboz. Schell Zoltán. Koltay Zoltán visszaemlékezése Kotló-hegyi harcokról. 1945. január 28-30. 6-11.o.; CAMO, ф: 7071, оп: 87513, д: 1, л: 87. A szovjet 431. lövészezred hadinaplójának bejegyzései szerint a huszárok kis csoportja északnyugat irányába, Kőhányáspusztát megkerülve igyekeztek kitörni.

[10] HL TGY. 3063. 46.

[11] HL Personalia. 234. doboz. Schell Zoltán. Feuchtersleben Kornél visszaemlékezése a Kotló-hegyi harcokról. 1–2.

[12] A három huszártisztet a harcokat követően Vérteskozmán tömegsírba temették el. Holttestüket 1948-ban családjuk kérésére exhumálták és szülőföldjükön helyezték el végső nyugalomra.

[13] Ságvár Gy.–Somogyi Gy.–Szabó P. 2001. 84.

Tábori püspök a kommunizmussal szembeni szent harcról

(ARS MILITARIA nyomán – Szent Korona Rádió)

A II. világháborúról szóló videósorozat ezen részében Budapest ostromának előzményeit tekinthetjük meg számokkal, statisztikákkal egy animációs videónak köszönhetően.

Támogatásoddal a normalitást védelmezed!
A 2006 óta létező Szent Korona Rádió fennmaradása a tét.

Forrás: Hadtörténeti Múzeum

(Szent Korona Rádió)

A II. világháborúról szóló videósorozat második részében a Budapest ostromát közvetlenül megelőző eseményeket tekinthetjük meg számokkal, statisztikákkal egy igényes és érdekes animációs videónak köszönhetően.

Támogatásoddal a normalitást védelmezed! Mi nem pártok által fizetett bértollnokok vagyunk
– csak a támogatóinkra számíthatunk 
A 2006 óta létező Szent Korona Rádió fennmaradása a tét.

Animációs videósorozat a II. világháborúról: Budapest ostroma I. rész

(Szent Korona Rádió)

Frankó Endre a második világháború legsikeresebb és legismertebb magyar vadászrepülő alakulatának hadnagya volt, ő volt az ezred utolsó élő tagja, tegnap délután azonban ő is csatlakozott az égi seregekben lévő bajtársaihoz.

Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!

Frankó Endre 1923. szeptember 3-án született Egerben. Öten voltak testvérek, hárman fiúk. Mindhárman pilóták lettek. 1939-ben kezdte a repülést Zöglinggel. 1942-ben érettségizett Egerben. Jelentkezett a Repülő Akadémiára, ahová még ebben az évben bevonult. 1944. augusztus 20-án avatták hadnaggyá. Szeptember 15-én csatarepülő tanfolyamra küldték Debrecenbe. A front közeledte miatt áttelepültek Pápára. Kiképzést és gépet itt sem kapott. Mindenképpen ki akarta venni a részét a harcokból, ezért néhány társával egyetemben áthelyezték a Szent László hadosztályhoz. Várpalotán kapott gyalogos kiképzést, majd az első bevetés előtt nem sokkal, november 30-án végül áthelyezték a Pumákhoz. Néhány bevetés után a fiatal pilótákat, köztük Frankó Endrét is tartalékba helyezték. Mire újra repülhettek volna, az alakulat elvesztette az összes gépét. 1945. május 5-én hadifogságba esett, karácsonyra azonban már hazaért.

A háború után többféle szakmában is kipróbálta magát. Volt motoros repülő-oktató és műszaki rajzoló is. Később felvették a Műszaki Egyetem gépészmérnöki karának levelező tagozatára, ahol 1962-ben diplomázott. Az UVATERV-nél helyezkedett el, ahol ipari kötélpályákat tervezett. Többek közt ő tervezte a jánoshegyi Libegő kötélpályáját is.

A Magyar Királyi Honvéd Légierő indulójával emlékezzünk meg a Puma ezred bátor hőseiről!

Isten nyugosztalja! Dicsőség a Hősöknek!

(888.hu és Magyar Nemzet nyomán Szent Korona Rádió)

Elhunyt a világháborúban vitézi kitüntetést kapott 98 éves “Puma” legenda

Egy világháborús repülő ász gépének kutatása a Farkas-erdőben

A II. világháborúról szóló videósorozat ezen részében Budapest ostromát tekinthetjük meg számokkal, statisztikákkal egy figyelemreméltó animációs videónak köszönhetően a Hadtörténeti Múzeum jóvoltából. Bár a zárógondolat eléggé vitatott és politikai motivációt is érzünk a megfogalmazásában, miszerint Budapest ostromának nem volt szerepe a II. világháború elhúzódásában, hanem az főleg a dunántúli és felvidéki harcoknak volt köszönhető. Ezzel is deheroizálni akarják az ostromot és magát a kitörést is. Egyes történészi álláspontok szerint Budapest ostroma nélkül sem Dunántúlon, sem Felvidéken nem tudtak volna időt nyerni… Erről tanúskodnak Otto Wöhler szavai is.

Animációs videósorozat a II. világháborúról: Budapest ostroma I. rész

Animációs videósorozat a II. világháborúról: Budapest ostroma II. rész

(Szent Korona Rádió)